„Nincs, aki gyerekkorában ne bábozott volna. Nekem még bábszínházam is volt, a paravánt Apám, a bábokat Anyám készítette, és testvérem meg én előadásainkkal éveken keresztül »szórakoztattuk« környezetünket. De ennél emlékezetesebbek maradtak azok a játékok, amelyekben megszemélyesített tárgyak váltak főszereplőkké.
Aztán hosszú évekig a báb kiszorult érdeklődésem köréből, de az öt éve elhunyt Lengyel Pál munkatársaként ismét felfedeztem a bábjátszást, amelynek elkötelezett híve lettem. Megtapasztalhattam, hogy a bábok fittyet hányva a naturalista valóságnak, a csodák világát képesek megjeleníteni, s az élet jelenségeit olyan mértékben és módon tudják sűríteni, mint egyetlen más színházi műfaj vagy forma sem.
Egy bábelőadásban a néző ismét olyan gyerekké válhat, akinek magától értetődő, hogy egy tárgy megelevenedik, és egyszerre jelenti azt, ami, és valami egészen mást. A bábozás végtelenre nyitja az asszociációs mezőket, és az, ami a bábszínpadon megjelenik, valójában a színészekkel virtuálisan együttjátszva a néző képzeletében ölt testet.