„Kaptam egy új életet a sorstól” – Lukoviczki Réka a Mandiner.családnak

Miért kezdtél el blogot írni?

Az írás mindig is jelen volt az életemben, mert kislány korom óta naplót vezetek az életemről. A rehabilitáció elején a fantomfájdalom és a bennem lévő keserű érzések miatt nem volt annyi erőm írni. Haragudtam a világra. De ahogy fizikailag erősödtem a 7 hónapos rehabilitáció alatt, hogy képes legyek műlábbal járni, a kedvem is egyre jobb lett. Rájöttem, hogy szerencsés vagyok, és nagy ajándékot kaptam az élettől: egy második esélyt az életre. Lehetett volna sokkal rosszabb is, ha például megsérül az arcom, vagy a kezem. Így tudok újra dolgozni, és eljutni mindenhova, ahova csak szeretnék.

Mi a célod vele?

Szeretném felhívni a társadalom figyelmét arra, hogy milyen nehézségekbe ütköznek azok, akik mozgáskorlátozottként próbálnak élni Magyarországon. Mai napig vannak olyan közeledési eszközök, amikre nem tud felszállni egy kerekesszékes, vagy úgy építenek meg épületeket, hogy nem figyelnek az akadálymentesítésre. Fontosnak tartom, hogy előítéletek nélkül tekintsenek ránk, ahogy a társadalom más tagjaira, nekünk is ugyanolyanok az érzéseink, ugyanolyan hétköznapi problémákkal küzdünk.

_{Fotó: Makai Eszter}

Hogyan élte meg a balesetedet a családod?

A baleset összekovácsolta a családunkat és még erősebb lett a kötelék köztünk. A szüleim és az öcsém mellettem álltak a kezdetektől fogva, a több mint két évvel ezelőtt történtektől nemcsak én, hanem ők is megerősödtek. Anyukám sokáig nem értette, hogy ez a baleset hogyan történhetett meg velem. Apukám, mint mindig erős volt és azt mondta már a kórházban, hogy meg kell erősödnöd és folytatnod kell az életedet. Nálam a családba mindenki beletartozik, akinek szeretetet adok, és akiktől szeretet kapok. Így a három papagájom és a két kutyám is a családom része. Néhány barátot elveszítettem az utamon, mert ők azt a személyt szerették volna visszakapni, aki baleset előtt voltam, a régi Rékát, de ez már lehetetlen. Jó hír, hogy a mostani utamon kaptam új barátokat.

Milyen terveid vannak ezen az úton?

Általában egy évre előre tervet készítek egy évtervező füzettel. Halk zenét kapcsolok, töltök egy pohár bort magamnak, és végiggondolom mi történt az elmúlt évben, és megtervezem a következőt. Készítek egy nagy rajzot is, amit kiteszek a lakásban, egy jól látható helyre. Minden terv olyan, mint egy kis felhő: ha ránézek a hétköznapokban mindig erőt ad a folytatáshoz. Elképzelem, ahogy megvalósul. Ez hitet és nagy erőt ad.

Szeretnék elkezdeni egy coach képzést, mert emberekkel szeretnék foglalkozni. Szeretném megírni a könyvemet, és továbbra is szeretnék blogolni a fordulatokban és új témákban gazdag életemről. Egyszóval azzal akarok foglalkozni, ami igazán én vagyok, és ez a gondolat minden nap boldoggá tesz. 

Vannak olyan céljaid is, amivel segíthetnél a mozgásukban korlátozottak helyzetén?

Igen. Mindenképpen szeretnék egy alapítványt létrehozni ahol mozgáskorlátozott gyerekek részére népszerűsíteném a futást, illetve általában a mozgás, a sport fontosságát. Fontos, hogy ne szigetelődjenek el otthon a négy fal között, hanem menjenek közösségbe. A balesetemet követően nekem is nehezemre esett kimozdulni otthonról. Szégyelltem a helyzetemet, zavart, hogy megbámulnak az emberek. De aztán rájöttem, hogy nincs mit szégyellnem, egy életen át amúgy sem bujkálhatok. Hoztam egy nagy döntést:  nyáron szoknyát húztam újra. Azelőtt hosszú ruhában jártam, hogy eltakarjam a lábam.

Egy másik nagy álmom, hogy futóversenyt szervezzek. A karitatív munka része a mindennapi életemnek: meglátogatom azokat a sorstársaimat a kórházban, akik éppen amputációs műtéten estek át. De iskolákba is hívnak, hogy tartsak előadásokat. Ezek egyfajta érzékenyítő tréningek, hogy fiatalkorban megtanulják: ha látnak egy sérült embert, ne essenek zavarba, tudják kezelni a helyzetet. Illetve felismerjék, hogy hogyan tudják őket segíteni.

Fiatalkorod ellenére nagy élettapasztalattal és önismerettel rendelkezel. Így volt ez a baleseted előtt is?

Nem, akkoriban nem foglalkoztam önismerettel egyáltalán. A baleset után rájöttem, hogy minden fejben dől el. Az orvosok, gyógytornászok nagyszerű munkát végeztek, nagyon sokat köszönhetek nekik, de ők nem tanácsolták, hogy forduljak pszichológushoz és a lelkemet is gyógyítsam. A fájdalom nagy tanítómester, olyan mintha hullámvasúton ülne az ember. Egyszer lent, egyszer fent, ezek váltakoznak szinuszosan. Ahhoz, hogy a boldogságot megtapasztaljuk, le kell mennünk mélyre, azaz meg kell élnünk negatív helyzeteket is.

Már nem az a Réka vagyok, aki a balesetem előtt voltam. Kaptam egy új életet a sorstól. Meg kell tanulnunk a jelenben élni, élvezni a pillanatot. Ha a múltban élünk, nem lehetünk boldogok. Persze néha rám tör az érzés, hogy mi lett volna, ha nem történik meg a baleset. Nézem a korombeli lányokat, hogy milyen jó nekik a szép, hosszú lábukkal és a magas sarkú cipőkkel... De aztán mindig rájövök, hogy nem cserélnék velük, mert megszerettem annyira az életemet, hogy ma már elfogadom minden tökéletlenségével együtt.

*

Réka legutóbb 2016 végén tartott előadást a TEDxYouth@Budapest konferencián, ahol mesélt a balesetéről, az azt következő nehéz időszakról, és arról, hogy bármilyen hihetetlen, már nem szeretné visszaforgatni az idő kerekét. Az őszinte, fájdalmas, néhol szarkasztikus előadásban többek között arról hallhatunk, hogyan lehetséges eljutni a traumától a harmóniáig: