Ebben a rendszerben a gimnáziumokon kívül mindenki vesztes– mondta az Indexnek az oktatási jogok biztosa Aáry-Tamás Lajos. Szerinte „akik nem felvételiztek, eleve «maradéknak» érezhetik magukat, akik megpróbálták, de nem sikerült, gúny tárgyává válhatnak az osztályban, és a tanároknak is maradékelven kell végigvinniük a hátralévő éveket”. Ő úgy látja, hogy a hat- és nyolcosztályos elitgimnáziumok elképesztő felvételi sorral fölözik le a legjobbakat, amit még egy ötös általános iskolai tanuló sem tud különórák nélkül megoldani.
„Amikor a kilencvenes években erre lehetőséget kaptak, a csökkenő gyermeklétszám miatti pánikban jóval több intézmény indított ilyen képzést, mint amire előtte számítottak” – mondta a portálnak Lannert Judit, akinek a tanulói továbbhaladás az egyik fő kutatási területe. Pedig az oktatáskutatók rögtön mondták, hogy ennek katasztrofális hatásai lesznek: növeli az egyenlőtlenséget, miközben a nemzetközi felmérésekből kiderül, hogy nem is hatékonyabbak azok a rendszerek, amelyekben ilyen korán más intézménybe kerülnek a legjobbak.
A nemzetközi PISA-adatok azt mutatják, hogy a korai szelekció nem segíti az oktatási hatékonyságot. A hat- és nyolcosztályos gimnáziumok diákjai ugyan mindig magasabb átlagpontszámokat érnek el, mint a hagyományos képzési formákban tanulók, az elemzők szerint ez egyszerűen annak köszönhető, hogy eleve a jobbak mentek ezekbe az intézményekbe, vagyis magasabbról is indultak – nem látszik tehát kiemelkedőnek a képzés hozzáadott értéke. Ez annak fényében furcsának tűnik, hogy ezekben az elitintézményekben a közfelfogás szerint valóban erősebb a tanári kar, és jobbak a körülmények.
Lannert Judit a magyar hat- és nyolcosztályosokat az angol elitképző public schoolokhoz hasonlítja. Azokból szegregáló hatásuk miatt nem is nyitottak ötven évig újat, azután Cameron alatt botrányt keltve megint – nálunk pedig a két világháború közötti időszakot hozzák vissza a kisgimnáziumok. Népszerűségüket a kutató elsősorban a szülők presztízsszempontjaival magyarázza.
Lannert Judit ezt egy klasszikus játékelméleti csapdahelyzethez hasonlítja: „Az elit azt nézi, hogy a többi jobb szülő gyereke is elmegy. Ha a szülők bíznának egymásban, és megbeszélnék, hogy maradnak nyolcadik végéig, akkor nem borulna az egyensúly. Magyarországon azonban a bizalom ritka kincs, a szülők inkább egyéni stratégiákat követnek.” A kutató álságosnak tartja, hogy miközben a magyar felnőtt társadalom kerüli a versenyhelyzeteket, a gyerekeket arra kényszeríti, hogy ők viszont versenyezzenek. „Ha azt is képzeljük, hogy a felvetteknek jobb is lesz először, közben az ország úgy leromlik, hogy senki nem marad ott.”