Határesetek – Gágyor Péter portréja

„Kicsi lovam térdig megyen a sárba, az én babám iszik a korcsomába” – zeng a koppánymonostori ház nappalija a négy zenész játékától és egy kis társaság énekétől. Szombat este van, rokonok és barátok köszöntik meglepetésszerűen kedvenc nótájával a 70 éves Gágyor Péter írót, rendezőt, a Mandiner egyik rendszeres publicistáját. Több hétvégén át beszélgettünk vele hol az otthonában, hol ide-oda menet, a Felvidéken vagy éppen Budapesten a kalandos életútjáról.

Gágyort hét évig próbálta beszervezni a csehszlovák kommunista titkosszolgálat: fél napokat ültették a rendőrségen, megfenyegették, hogy a lányai nem lehetnek egyetemisták – Csehszlovákiában nem is lettek.

Magyarországra költözése után két évig volt hontalan, majd a magyar titkosszolgálat is megpróbálta beszervezni. Első kérdésük az volt, mit tud Duray Miklósról, de Gágyor értésükre adta: erről biztos nem fognak tudni beszélgetni. Végül Göttingenbe emigrált a családjával, ahonnan a kétezres években jött haza. Itthon pedig arra kellett rádöbbennie, hogy sokan megkötötték a maguk alkuit, így az ő jelenléte kényelmetlen is. „Jó volt neked Németországban, miért nem mész vissza?” 

*

„Megcsináltam a kilencvenes években, Komáromban az Isten veled, Monarchiát, ami a besúgásról szólt; nagy siker volt a premier. Utána odasúgta nekem egy barátom, hogy ez sem lesz sokáig színpadon, mert a közönség úgy csinál, mintha nem lenne érintett, pedig az. És tényleg, pár előadás után »technikai okokból« levették a műsorról” – emlékezik vissza Gágyor Péter, aki rendezett még Kassán, Kecskeméten, Győrben is. Számos verseskötete van; drámái, kortárs cseh, olasz, orosz versfordításai jelennek meg, és fűződik a nevéhez két dacos című regény is.

Nem először volt kellemetlen, amit a színpadra állított: egy régi, kassai rendezésnek köszönhette a hontalanságot. Túl nagy sikere volt a Don Quijotéjének Kassán, amit áthallásai miatt nem vett jó néven a kommunista hatalom. Többet nem írhatta ki a nevét a plakátra. Viszont szaporodtak a magyarországi meghívásai, például Kecskemétre és Szolnokra. Aztán jött Győr, ahol rendes állást kapott, szolgálati lakással. Erre berágott Csehszlovákia: megszüntették az állampolgárságát, leszerelték a kocsijáról a rendszámot; és közölték, hogy nem mehet vissza többet oda sem ő, sem a családja. Két évig volt hontalan, mire fel tudta venni a magyar állampolgárságot. 

Kecskeméten együtt dolgozott Jancsó Miklóssal, aki nagyon megsértődhetett rá, mert úgy volt, hogy együtt rendezik a Jöjj délre, cimborám című darabot, amit azonban Gágyor végül szörnyűnek ítélt, és végül ő maga volt az, aki inkább nem akart rajta lenni a plakáton: „jön egy kis ismeretlen hólyag a Felvidékről és nem akarja, hogy a nagy Jancsó mellett legyen a neve”.

A Jancsó–Hernádi–Gyurkó trió egyébként szerinte „harsány, nagyszájú, pöffeszkedő társaság” volt, akik lenézték a vidéki közönséget, és abban a szellemben basáskodtak, hogy „ha fingok, az is művészet, bazmeg”. Ráadásul „erős seggnyalás volt Aczél elvtárs felé, akkora tortát süttettek a születésnapjára, ami alig fért be a Pestre induló taxiba. Volt, hogy kifogtak egy nagy halat, és azt is felvitték Aczélnak. Vitték a földesúrnak a szajrét az alázatos jobbágyok, lefelé viszont annál jobban tudtak taposni”.

Gágyor Péter a családjával többször megpróbálta elhagyni az országot, mivel volt érvényes hontalan útlevele és vízuma, de nem engedtek ki a határoní: visszatoloncolták Győrbe, kihallgatták, azt akarták, legyen magyar állampolgár. Aztán Magyarország megkötötte az IMF-szerződést, aminek előfeltétele volt, hogy aki nem büntetett előéletű, azokat ki kell engedni. Győr felmondta a szolgálati lakást, „a következő lakást Göttingenben találtam meg”. A távozás nem volt túl vidám. 

„Amikor mentünk át a határon a Lajtánál, a lányok elkezdték énekelni, hogy »Vágják az erdei utat, viszik a magyar fiúkat, viszik-viszik szegényeket, szegény székely legényeket«. Homályos lett az ablak” – meséli Gágyor. „Két évig letargiában voltunk: negyvenen túl voltunk a nejemmel, ahhoz a társadalomhoz sosem volt igazi közünk, mindig turistának éreztük magunkat. A feleségem zsidó óvodában dolgozott, újra kellett csinálni a vizsgáit. Én a müncheni rendezői szakon voltam vendéghallgató, aztán dolgoztam amerikai sajtófigyelő intézetnél, ami a kelet-európai médiatermékeket dolgozta fel. Nekem a csehszlovákiai sajtóról kellett összesítést csinálnom, politikai témákról. Megpróbáltam kereskedni, de nem vagyok olyan alkat. Miután pedig hazajöttem, felajánlották nekem egy lapnál, hogy írjak nekik színész-sztorikat. Visszakérdeztem: én legyek az intimpista? Sok volt az eszkimó, kevés a fóka.”

A Willkommenskultur tévedés – válaszolja Gágyor a magától értetődő kérdésre: ha emigráns volt, mit gondol a migránsokról. „Mi számoltunk azzal, hogy nem tudunk sosem hazajönni. Az egyik lányom ágán az unokáim már valószínűleg németek lesznek, habár nagy igyekezettel, lelkesen tanulnak magyarul; a sors már csak ilyen. Ennek nem lehet örülni, aki az ellenkezőjét mondja, hülyeségeket beszél. Én dolgozni, megélni akartam. Bár bennünk volt, hogy ha tudunk, visszajövünk. A migráció más játék. Manipuláció, mert nem hiszem, hogy népvándorlás-kori ösztönök működnének az emberekben. Berlinben harminc éve minden május elsején égnek a főutcán az autók, a törökök harmadik generációja nem hajlandó németül megtanulni. Belgiumban sincsenek belgák. Naiv hozzáállás, hogy be tudjuk őket illeszteni. Amerikában ki tudott alakulni az amerikai tudat, de Belgiumban 170 év alatt nem tudott kialakulni a belga. Kultúrák épülnek, lebomlanak, megszűnnek, de a saját öngyilkosságunknak azért jó volna nem örülni.”

Amikor április vége felé a Pozsonyi Magyar Intézetben születésnapi irodalmi esttel köszöntik Gágyort, véletlenül épp mellém ül a hallgatóság soraiban Bárdos Gyula, a Magyar Koalíció Pártjának volt szlovákiai elnökjelöltje. Egy irodalmár épp azt elemzi, hogy Gágyor legutolsó műve miként illeszkedik az Ipolyság városáról szóló művek sorába. Merthogy Gágyor Ipolyságon született. Ipolyság addig volt fontosabb település, míg Hont vármegye székhelye volt. 1941-ben még 96 százalékban magyar volt, ma 7700 lakosából 3000 a szlovák. Gágyor Pétert azonban nem csak Ipolysághoz kötik kedves emlékek.

„Emlékszem a színmagyar Csallóközre, a 90 százalékban magyar Komáromra, Körmöcbányára, Besztercére; Pozsonyban, Kassán még volt magyar szó az ötvenes évek első felében, Kassán még magyarul beszéltek az emberek a villamoson” – ezt már a koppánymonostori ház pincehelyiségében dolgozószobájában, egyben pipaszalonjában fejti ki az író. Körben – ahogy az egész házban – mindenhol könyvespolcok, az asztalon pedig rengeteg pipa. „És nem lehet örülni annak, hogy elfogyunk, hisz az amputált láb helyére tett műlábnak sem nagyon örül az ember. Aki vidéken él, tudja, hogy milyen a hangulat akkor, amikor a baromfikertben már csak négy tyúk árválkodik, és milyen volt előtte, amikor még harmincan voltak.”

Gágyor rámutat: a Felvidéken sosem volt olyan hagyományos országtudat, mint Erdélyben, és Pozsonynak Kassához sosem volt semmi köze. Kassának volt Pesthez; Pozsonynak volt Pesthez; de egymáshoz nem volt. Pest ugyanis mindkettőnek közelebb volt: így hát az elszakított országrész sosem tudott régióvá szervesülni.

Az író-rendező szerint Pozsony nem lett attól kellemesebb, vibrálóbb, hogy eltűntek a magyar kávéházi asztalok. Mára nem csak a németek, hanem a magyarok is eltűntek: odamegy, és semmi köze a városhoz. Nyugodtan lehetne Svájcban is – vázolja Gágyor. Felteszi a kérdést: hova lett a szepességi magyarság? „Pár évtizede még megtöltöttek egy vonatot a Túrócba, Szepességbe hazamenő magyar egyetemisták Pozsonyban. Erről nem beszélünk, mint a mennyasszony szellentéséről, mert kellemetlen.” Az író ezért úgy látja: csak a déli-tiroli és a finnországi autonómia az egyetlen elfogadható modell. 

Adódik tehát a kérdés: mit gondol a legutóbbi szlovákiai választások eredményéről, arról, hogy a Magyar Koalíció Pártja nem került be a Parlamentbe, a szlovák-magyar Híd viszont koalíciós tényező. Kell-e, jó-e, ha nemzetiségi alapon szerveződnek pártok, amikor úgyis sok közös ügy van a szlovákokkal?

„Más nem tudja képviselni a nemzeti érdekeket, mint egy nemzetiségi párt. A közös érdekek közös képviseletéhez szerelem kell, az viszont nincs” – mondja, s ezért nem fűz nagy reményeket a Hídhoz. Bugár Béla pártját szerinte a szlovákok színháznak tartják: mutogathatják a világ felé, hogy itt ilyen is van. Miközben a szlovák nemzeti tudat jelentős részben azt jelenti: nem magyar. 

Hogy mi a megoldás? „Gyereket kell csinálni, ha nem akarunk szlovák térnyerést. Egyetlen titok, hogy gyereket kell csinálni.” Viszont rengeteg olyan család van, aminek tagjai kitűzik a hatalmas kokárdát március 15-én, majd elkezdik emlegetni az unokákat, Bohuskót, Rasztiszlavkót, Bozsenkát, Blazsenát. Holott „a nemzetiségben a kötelezettség az érdekes, nem az, hogy árvalányhajat teszek a kalapom mellé.” 

„Ötven évig reménykedtem, hogy egymásra talál a két kicsi, vacak nép. Mondtam szlovák barátaimnak, hogy nincs értelme asszimilálni a magyarokat: ha elasszimilálják az Alföldet, a lengyelek még mindig többen lesznek, ha lengyeleket is, akkor az oroszok lesznek többen, ha meg őket is, akkor meg a kínaiak.”

Beszélgetés közben kifogy a pipa. Elfogy a dohány. Gágyor elővesz három bontatlan dohányos zacskót, felnyitja, összekeveri őket – az évek folyamán kikísérletezte a kedvenc keverékét. Új pipát vesz elő, megtömi. Közben hozzáteszi: csonkolt értelmiségi elit maradt a Felvidéken, jóindulatú, lelkes, műveletlen emberek csörtettek be a politika terére a rendszerváltás után. Akikben most bízik, azok a Fiatal Függetlenek.

Április első napjaiban, a Táncháztalálkozón Sebő Ferenccel beszélgetve szóba kerül a rendező neve is. Sebő azonnal rávágja: persze, ismeri, jó barátja Gágyor, aki viszonylag ismert név a táncházmozgalom nagy generációjában; Gágyorék kassai lakásán Halmos Béláék is aludtak párszor annak idején. Honnan ez az érdeklődés a népzene iránt? 

„A népzene szeretetét a feleségemnek köszönhetem, pedig ő német származású.” Ildikó asszony épp valami különleges ínyencségen töri a fejét, s közben egy frissen megjelent népzenei lemezt dicsér; miközben beszélgetünk, természetesen népzene megy. Húsz éves korábam nem tudta, mi a különbség a népdal és a kávéházi népies műdal között. Később már annyira tudta, hogy 1971-ben elment Székre is, ahol találkozott az idén Kossuth-díjjal kitüntetett ifj. Csoóri Sándorral, aki kamasz fejjel hónapokra leköltözött oda. Aztán Gágyor gyűjteni is ment: a Bodrogközben és a felvidéki Magyarbődön énekeltette a parasztasszonyokat, és ezek a felvételek mentek a gyermekei szobájában. Persze nem tudományos igénnyel tette ezt, csak amolyan műkedvelőként.

Kifogy a pipa, elfogy a bor, felbattyogunk a pincéből, a nappaliban ételköltemény kerül az asztalra. A tejet tejes hozza, és Gágyor felhívja rá a figyelmet, hogy egy közeli hentesnél rendes módon nevelt csirkét, marhát, disznót lehet kapni. Jó ízeset.

Megkérdezem: miért éppen Koppánymonostorba költözött? Szlovákiába nem akart költözni, és innen közel van a szlovák oldal. Csak át kell menni a hídon. Az egyik asztalon hanyagul ott fekszik két, Pozsonyban is taglalt regénye: Senkik; Ezek. Nem nehéz kitalálni, miről szólnak: besúgókról, kommunistákról, pitiáner alkukról. Tizenkét önálló kötetéből pedig három kortárs versfordítás. Amikor pedig megkérdezzük, van-e még valami a tarsolyában, kiderül: a színházról szóló írásaiból készül egy új kötet. Úgy tűnik, a rendező nyugdíjba ment, de az író sosem fog.

Fotók: Szilvay Gergely.