Az Alaptörvényről írt volna, de az EU-t kritizálja Trócsányi

„The Dilemmas of Drafting the Hungarian Fundamental Law” címmel mutatták be csütörtökön Trócsányi László igazságügyi miniszter angol nyelvű könyvét, amely korábban már magyarul és franciául is napvilágot látott.

A könyv a 2011-2013 közötti, magyar alkotmányozással kapcsolatos nemzetközi kritikai hullámra koncentrál, azonban jórészt kimerül az EU és más, az új alkotmánnyal szemben kritikus nemzetközi testületek legitimációjának (egyébként helyénvaló) megkérdőjelezésében, ahelyett, hogy választ adna a megfogalmazott (egyébként részben szintén jogos) kritikákra.

Ezek a sajtószabadságtól kezdve a választásokon át a kétharmados törvényekig számos témát érintettek, és – néhány, konkrét és speciális kérdést érintő kötelezettségszegési eljárástól eltekintve – a hírhedt Tavares-jelentésben lettek összefoglalva, amely azonban nem bír kötelező jogi erővel.

Paczolay „saját bőrén érezte” a negyedik alkotmánymódosítást

A könyvet Paczolay Péter mutatta be, aki az alkotmányozás idején és a sok vitát kiváltó, az Alkotmánybíróság által korábban alkotmányellenesnek nyilvánított rendelkezéseket az Alaptörvénybe iktató negyedik alkotmánymódosításkor is az Alkotmánybíróság elnöke volt. (A módosítást akkor az AB vizsgálta, de nem kaszálta el, ugyanis tartalmilag nem vizsgálhatja felül az alkotmánymódosításokat.) Ennek ellenére a volt AB-elnök inkább nem hánytorgatta fel az igencsak kifogásolható negyedik módosítást, hanem csak annyit mondott róla, hogy azt a „saját bőrén is érezte”.

Paczolay azóta római nagykövet lett, és inkább arról is kezdett beszélni, hogy az olaszok mennyire érdeklődnek a mi Alaptörvényünk iránt. No nem azért, mert ők is kritizálni akarják, hanem ellenkezőleg: a „hasznosítható tanulságok” érdeklik őket állítólag a saját alkotmányreformjukhoz; például az, hogy miként lehet alkotmányos értékválasztásokat a 21. században kodifikálni.

Ez után Paczolay áttért a Velencei Bizottság legitimációjának firtatására, amely az Európa Tanács (tehát nem az EU) keretében működő tanácsadó szakértői szerv, és amely a magyar alkotmányozás kapcsán is adott ki állásfoglalást. Ennek a testületnek tagja, illetve póttagja volt korábban Paczolay és Trócsányi is egyébként. Paczolay így bizonyára az ott folyó munka ismeretében jelentette ki, hogy az „szabadidőben, majdhogynem hobbiból folytatott szakértői tevékenység”. Amivel önmagában talán még nem is lenne baj, de az EU intézményei készpénznek, pontosabban szinte bírói ítéletnek veszik az ezekben foglaltakat – összegezte.

Trócsányi az oligarchikus hatalomról értekezett

Az igazságügyi miniszter alapvetően arra építette fel az eszmefuttatását, hogy mára mennyire megváltozott a szuverenitás, a demokrácia vagy épp a hatalommegosztás fogalma. A szuverenitással összefüggésben említette az „oligarchikus hatalmat”, ami egyáltalán nem azt jelenti, mint amire a magyar viszonyokhoz szokott újságolvasó erről elsőre asszociálna. Hanem ismét a Velencei Bizottságot és más NGO-kat, amelyek egyre erősebb befolyást szereznek, így korlátozva az állam szuverenitását, holott például a Velencei Bizottság iránymutatásait csak soft law-ként kellene kezelni – fejtette ki Trócsányi.

A demokrácia jelentésének változása kapcsán jött aztán elő az első burkolt kvótareferendumos utalás (de persze lehet, hogy csak a Mandiner tudósítója üldözési mániás); a miniszter ugyanis azt mondta: a 21. században Európában kezdenek félni a néptől, és sokan megkérdőjelezik annak jogosságát, hogy valaki a néphez fordul. A választásokat meg legfeljebb eltolják, mint Auszriában – jegyezte meg Trócsányi, aki nagyon kíváncsi lenne rá, hogy ehhez mit szól a Velencei Bizottság.

Lesz-e itt angol típusú parlamenti szuverenitás?

A könyvbemutatón Trócsányi László sajnos nem tért ki rá, pedig a könyvének érdekes része az az alfejezet, ahol azt boncolgatja, hogy az angol mintára kialakított parlamenti szupremácia mennyire lenne működőképes Magyarországon. Egyértelműen leszögezi, hogy a politikai elit „bizonyos körei” szimpatizálnak az ilyen, tisztán többségi rendszerrel, amely alapvetően a „győztes mindent visz” elvén alapszik.

Hozzátesszük: bár a magyar választási rendszer továbbra is vegyes, arányos és többségi elemeket ötvöző, de azért ezen a ponton sokaknak nem véletlenül ugorhat be a győzteskompenzáció intézménye.

A brit típusú parlamenti szupremáciának pedig egy fontos eleme a kartális („írott”) alkotmány hiánya a jogrendszerben, ezt a problémát azonban nem boncolgatja részletesen a könyv, csupán megjegyzi, hogy mi inkább a német közjogi trendeket követtük a rendszerváltás után. Üdvözlendő viszont, hogy Trócsányi is felismeri: a magyar társadalom és politikai kultúra (remélhetőleg ez alatt saját magukat, a politikai elitet is érti) nem feltétlenül alkalmas arra, hogy egy brit típusú parlamentáris rendszert fenntartson.

Felértékelődik a bírói hatalom és kontrollálja a politikát

A hatalommegosztás kapcsán a miniszter a bírói hatalom felértékelődéséről beszélt, amely újabban ellenőrzi a politikai hatalmat. Itt nem lehet nem az Alkotmánybíróság kiherélésére és az általa elkaszált törvények alkotmányba írására gondolni. Bár ezekről a miniszter a könyvbemutatón hallgatott, de azért a könyvben elismeri a nyilvánvalót, hogy a negyedik alkotmánymódosítással a parlament egyértelműen az Alkotmánybíróság korábbi döntéseire reagált, hogy az alkotmányellenességet kikerülje.

Érdekes, hogy Trócsányi az előadása egy későbbi részében már sokkal jobban szimpatizált a politikai hatalmat megkötő alkotmánybíróságokkal: amikor a szuverenitás globalizáció általi korlátozásáról van szó. Ezzel kapcsolatban Trócsányi az identitásról értekezett, és itt tett egy második ügyes migránsos kitérőt arról, hogy bár nem akar aktuálpolitizálni, de az identitás szempontjából „az ország lakossága sem mindegy”.

Szerinte az identitáskeresés a globalizációra és a szuverenitáskorlátozásra adott válasz, és nem csoda, hogy számos ország alkotmánybíróságai mostanában olyan döntéseket hoztak, amelyek „kijelölik a nemzeti alkotmányos identitás azon oszlopait”, amibe nem lehet kívülről beleszólni. Ilyenkor tehát jól jönnek az alkotmánybíróságok, mikor a nemzetközi, illetve EU-s politikai hatalmat korlátozzák – csak akkor nem, ha a hazait.

Nem elsősorban az alkotmányról, hanem az azt kritizálókról szól a könyv

Ha valaki azt várta, hogy megalapozott jogi érveket fog a könyvben olvasni az alkotmányozás és főleg a kifogásolható alkotmánymódosítások védelmében, annak csalódnia kell. De – hogy valami jó hír is legyen – legalább annak is, aki csak propagandisztikus politikai magyarázkodást várt.

A könyv ugyanis kevéssé szól valójában az Alaptörvény lényegi rendelkezéseiről (annál inkább a sokat vitatott, de valójában felfújt szimbolikus kijelentésekről), hanem elsősorban az alkotmányozást kritizáló EU-s és más intézmények legitimitásának kétségbe vonására és az alapul szolgáló eljárások bírálatára koncentrál. Ez persze egyrészt jogos; azonban az Alaptörvényt kidolgozó kormány jelenlegi igazságügyi miniszterétől mégis azt várná az ember, hogy megmagyarázza, miért csinálták jól az alkotmányozást, ahelyett, hogy azt bizonygatná, hogy hülye és/vagy illegitim, aki az ellenkezőjét mondja.

Ebben a kontextusban külön szépen hangzott a zárszó: Trócsányi végezetül ugyanis kifejtette, hogy bár az ötödik alkotmánymódosítás után elcsitultak a kritikus hangok és a magyar alkotmányozás körüli viták, de ettől még a problémák fennmaradnak. Mármint ő arra gondolt, hogy az EU-ban. Ami igaz; de azért a szanaszét módosított „gránitszilárd” alkotmányban is.

Fotó: Botár Gergely (Kormany.hu)