Vörösiszap: ilyen az igazságszolgáltatás

Igazságot, jogot vagy elégtételt szolgáltasson a bíróság? Épp az árt legtöbbet az igazság szolgáltatásának, amikor a közvélemény a rendelkezésére álló, korlátozott információk alapján akarja megmondani a bíróságoknak, hogy kit kell elítélni és mennyire. Döntsük el, hogy emberáldozatot akarunk vagy helyes döntést!

Itt az ideje, hogy jogszolgáltatás helyett végre igazságszolgáltatás legyen! – hirdetik sokan a szentenciát a minden vádlottat felmentő vörösiszap-ítélet után. Sajnos azonban – azon túl, hogy ezen igény valóra váltása ab ovo lehetetlen – épp az árt legtöbbet az igazság szolgáltatásának, amikor a közvélemény a rendelkezésére álló, korlátozott információk alapján akarja megmondani a bíróságoknak, hogy kit kell elítélniük és mennyire.

Ennyit ért tíz ember élete? – kérdezte egy táblán a jobbikos Kepli Lajos az ítélethirdetéskor. De mennyit? Döntsük el, hogy egy közfelháborodást kiváltó tragédia után csak bebörtönzött emberáldozatot akarunk bemutatni és ezzel elintézettnek tekintjük a dolgot, vagy az igazi felelősség megállapítását várjuk a bíróságtól. Ha előbbi a cél, akkor a bíróságra nincs is szükség: még a vörösiszap-katasztrófa napján közfelkiáltással dönthetett volna a nép, hogy a MAL Zrt. vezetőinek életfogytig bűnhődniük kell.

Ha viszont az igazságra törekednénk, az indulatból meg józan paraszti észből nem fog menni. A bíróság és az ügyészség éveken át dolgozott az ügyön: tanúkat, szakértőket hallgattak meg, több ezer oldalas iratanyagot halmoztak fel, hogy kiderüljön, mi okozta a katasztrófát. Erre persze az omnipotens átlagpolgár rávágja: csak öncélú jogászkodás, hiszen ő már az első hír és képsorok láttán tudta, mi lenne a helyes ítélet és kiket kellene elítélni. A valóság viszont az, hogy a törvényszéki munka azért zajlott és azért tartott eddig, mert a bíróság tényleg kíváncsi az igazságra.

A vizsgálódás pedig azt az eredményt hozta, hogy azok, akik a vádlottak padján ülnek, a legkorrektebb munka mellett sem tudhattak volna előre az „altalaji eredetű stabilitásvesztésről”. Azt nem mondja az ítélet, hogy más sem felelős, csak azt, hogy akik ott ülnek, nem. A bíró felhívta a figyelmet: azt sem állítja az ítélet, hogy a MAL Zrt. nem tartozik kártérítéssel a polgári perekben. Csakhogy itt nem a cég volt a vádlott (nem is lehet), hanem 15 ember – róluk kellett dönteni.

Ha azt mondjuk, hogy szükség van a tények feltárására, azzal azt is el kell fogadnunk, hogy a tények esetleg más konklúzióra vezetnek, mint amit látni szerettünk volna. Például hogy akire olyan könnyű lenne haragudni, nem tehet a tragédiáról.

Hogy a veszély nem volt kimutatható, azt a perben a szakértő állítja. Hibázhatott ez a szakértő? Persze. De tudjuk, hogy hibázott? Fogalmunk nincs – ennek még csak a gyanúja sem áll fenn. Ön ért a vörösiszaptározók statikájához? Én nem. Nem vagyok statikus, és ha az is lennék, valószínűleg nem ismerném a bizonyítékokat.

Egyáltalán nem állítom, hogy az elsőfokú bíróság döntése helyes és a vádlottak tényleg ártatlanok. De arra sincs semmi alapom, hogy kijelentsem, hibáztak. Azért van a másodfok, hogy ellenőrizze az elsőt. És ha ott eltérő ítélet születik, még lehet harmadfok is. Ennél több garanciát nehezen tudnánk beépíteni a rendszerbe.

Az objektív igazság felderítése utópia, tehát marad a jogszolgáltatás, az igazságra törekvés mellett. Az pedig, hogy mi, laikusként pár újságcikk és riport alapján mit hiszünk, mit tartunk valószínűnek, nem az igazságszolgáltatásra tartozik. Az állampolgár nem tehet mást, mint bízik a rendszerben és elfogadja a bíróságok döntéseit mindaddig, amíg ki nem derül az ellenkezője. Ha úgy tetszik, ez az eljárás ártatlanságának vélelme.

Akkor is, ha egyébként tudjuk: a hazai igazságszolgáltatás valóban súlyos, rendszerszintű problémákkal küzd. Például épp azzal, hogy a bíróságok sokszor a közvélemény nyomásának engedve, attól tartva hoznak szakmailag talán kevésbé indokolt döntést vagy tekintenek el a nyomozó hatóságok szabályszegéseitől.