Helyőrségesnek lenni

Inkább olvasó vagyok, mint író. Írni szórakozásképpen írok, olyan, mint zenélni, elfoglal, élvezem, jó. Valamivel több mint hobbi, eksztatikus állapot, tartalmas időtöltés, túlmutat rajtam. Soha nem akartam író lenni, az irodalom számomra ilyen értelemben nem megélhetési kérdés. A pénzt munkával keresem. Szépirodalmat írni nem munka.

Imádok olvasni. Teljesen mindegy, hogy ki a szerző, csak jó legyen az alkotás. Ebből következően, ha egy író jól ír, akkor nem érdekel, mekkora baromságokat mond, ha épp közbeszél, vagy milyen ideológiai vakságban szenved (szerintem), el tudom választani személyét a műveitől. És ez fordítva is igaz: ha valaki unalmas és érdektelen műveket tesz le az asztalra, akkor bármennyire is egy világnézetet valljunk, a könyveit a hátsó sorokba száműzöm, nem vagyok hajlandó újraolvasni stb.

Olvasóként nem érdekel az irodalom mint szakma. Mint „írót“ pláne nem, évek óta nem járok írótáborokba, vagy olyan helyekre, ahol sok író összehajol; jó dolog az akolmeleg, nem mondom, de még jobb a családmeleg, részemről ezzel a kérdés eldőlt.
Viccesnek találom a kánonképzést. A történelem tanúsága szerint nagyon nem az örökkévalóságnak szól, értelmetlen percemberkedés, mégis képesek röhögés nélkül csinálni. Te író vagy, jó író, te pedig nem, szabócentis, karizma-körméret, édes kis faszom, pecsétet üt rád a szakma. Szakma, ez is, ki a szakma, mitől az, mikortól az, miről szól, még jó, hogy nem lovagrend. Mindig is feszengett bennem az olvasó, amikor író dicsért/gyalázott írót, a kritikusokkal meg az a bajom, hogy mintha helyettem olvasnának, elveszik előlem az élvezetet, nem is olvasok kritikákat, bocs, Igucs.

Nem szeressem az irodalminak nevezett vitákat, nem az irodalomról szólnak, legnagyobb jóindulattal irodalompolitikainak mondhatnánk, vegytiszta politika a politikáról, annak is a legterheltebb fajtája, kicsinyes baszakodás egymás között.

Most mégis meg kell szólalnom, mert egyesek itt fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntik, meg is tapossák, hadd törjön a csontja.

„Helyőrséges” szerző vagyok. Számomra ez inkább sorsközösség. Helyőrségesenek lenni azt jelenti, hogy volt egy asztal a Music Pubban, ahová én is odafértem. Helyőrségesnek lenni azt jelenti, hogy barátaim vannak, akikkel egy nyelvet beszélek, anya-, mi más. Helyőrségesnek lenni azt jelenti, hogy a bölcsészkarra csajozni jársz, és nem azért, hogy valami lehetetlen és gyakorlatilag értelmetlen nyelvezeten elmagyarázza neked bárki, hogy mitől jó az irodalom, a nyelvezete eleve bizonyítja, hogy fingja sincs róla. Helyőrsegesnek lenni azt jelenti, hogy nem túl fontos neked helyőrségesnek lenni, nem görcsölsz rá, mint ahogy arra sem görcsölsz rá, hogy magyar vagy, magyarul írsz. Helyőrségesnek lenni azt is jelenti, hogy erdélyi vagy, és ezt nem tartod érdemnek, de nem is oldod fel valami ködös világpolgárságban, helyőrségesnek lenni tartást és körvonalat ad neked, valamelyest kijelöli a helyed a világban, ám ha akarod, el is mozdulhatsz onnan. Helyőrségesnek lenni furamód azt jelenti, hogy szabad vagy, kicsit tétova szabadság, olykor hőzöngő, de (már) nem világmegváltó, ettől emberi, nagyon is emberi.

Leszarod az indoktrinációt. Nem szarod le az olvasót. Nem a szakmának (másik írónak) és nem a fióknak írsz. Nem is az örökkévalóságnak. Tudod, hogy létezik hús-vér olvasó, mert helyőrsegesként találkoztál vele. Helyőrségesnek lenni ilyen, nem nagy ügy. De a miénk.

És most ezt nulláznák le ezerrel. Számomra ismeretlen figurák bukkannak a felszínre, mint szar a víz tetejére, és egy mozdulattal le akarják söpörni húsz évünket.
Nem mintha ártani tudnának nekünk, helyőrségeseknek, húsz év múlva még mindig beszélni fognak az Előretolt Helyőrségről, az ő szösszeneteiket meg holnapra elfelejtik, már ha olvassa rajtuk kívül bárki.

De kérve kérem a megszólalókat, hogy írjatok érdekesen. Mert az, hogy tudálékosan, egymás faszát szopva az igazság birtokosaként osztjátok az észt, még elmegy, jogotok van hozzá, eresszétek, a net sok mindent elbír.

De az, hogy dögunalmasan írtok, megbocsáthatatlan.