Hogyan változott a magyar arisztokrácia szerepe a 20. században?

Az arisztokráciához a huszadik század elején mintegy hatszáz csoport tartozott, a század végén pedig 131 család, hatszáz taggal. Az arisztokrácia mint társadalmi csoport meghatározásának mikéntjéről beszélt Keszei András szociológus a különféle identitás-elméletek felhasználásával. Mint mondta, az arisztokrácia esetében fontos identitásmeghatározó tényező az életvitel, a neveltetés, a származás és a foglalkozási presztízs. A kora újkortól, a török időktől fogva fontos volt a haza védelme kapcsán megjelenő hivatástudat is.

 

Ispán Ágota, az akadémia néprajzi intézetének munkatársa arról beszélt, miként viszonyult az arisztokrácia, mint diszkriminált csoport a kommunizmus feltételeihez. Mint mondta, a széles körű rokoni kapcsolatok meghatározóak voltak az arisztokrácia életében, elsősorban mint kötelességeket és elvárásokat megfogalmazó közeg. 1945 előtt a családok többsége saját maga szervezett bálokat a társasági összejövetelek kedvéért, azután viszont már csak pikniket, bulit szerveztek, több család összefogásával. 1945 után a házasodási szokásokban is engedtek a követelményekből, és a megfelelő származási pedigrét felváltotta az azonos, konzervatív-vallásos értékrend és esetleg az értelmiségi foglalkozás igénye. A távoli kapcsolatok gyakran elhaltak, hiszen egy Brazíliában lakó rokonnal, akivel amúgy sem találkoztak, közös témájuk sem volt a családtagoknak. 1990 után viszont elszaporodtak a családi összetartozást erősítő rendezvények. Voltak olyan családok is, ahol a gyermekeknek nem adták tovább a családi identitást, nem mesélték a családi történeteket. 

 

Vajon egységesen vagy megosztva lépett fel az arisztokrácia a Horthy-korszak politikai életében? Erről beszélt Püski Levente, a Debreceni Egyetem történésze. Mint mondta, az arisztokrácia 1920 után eleve színvonalesésként fogta fel a parlament tagsága összetételének változását, amikor is megjelentek ott korábban nem látott társadalmi rétegek. Az első nemzetgyűlési választásokon 17 mágnásjelölt indult és tízen jutottak be, az első nemzetgyűlésnek pedig 6 százaléka volt arisztokrata. A korszakban a legmagasabb arányuk 11 százalék volt. Érthetően Bethlen István miniszterelnöksége alatt szaporodott meg a számuk, mivel Bethlen eleve elitistább, tradicionálisabb politikai világot képviselt. Az arisztokraták ritkán tűntek fel szélsőséges irányzatok támogatóiként, inkább a konzervatív vonalat támogatták, legyen szó agrár- keresztény- vagy liberális konzervativizmusról. A felsőházban a harmincas években 25-29 százalékról 21-re esik vissza az arisztokraták aránya, s ezután lesz egy-két mágnás radikális ideológiák támogatója. Összességében az mondható el, hogy a korlátozott egység érvényesült fellépésükben, teljes egység pedig csak a radikális földreform elutasításában mutatkozott a részükről, habár a mérsékelt földreformot tudták volna támogatni. 

 

Mindszenty József hercegprímás arisztokrata kapcsolatait vázolta fel előadásában Pánczél-Hegedűs János, akinek nemrég jelent meg a főpap 1956-os szerepvállalásáról szóló kötete. Mindszenty családja, a Pehm család is nemes volt (a főpap születési neve Pehm József), habár nem arisztokrata. Természetes, hogy püspökként adottak voltak kapcsolatai az arisztokrata főpapokkal, így például Mikes János gróf  szombathelyi püspökkel, aki maga is, Mindszentyhez hasonlóan legitimista volt, s Apos Vilmos báró vértanú győri püspökkel; utóbbival együtt adták ki a Katolikus Szociális Népmozgalom Utunk – Merre megyünk? című 1945-ös kiadványát. A világi arisztokraták közül kiemelendő Mindszenty kapcsolatai közül Pálffy József gróf, egy náciellenes, függetlenségi konzervatív személyiség, Apor püspök unokaöccse; ifj. Pallavicini György őrgróf, aki együtt tanult a leuveni egyetemen Habsburg Ottóval; Pallavicini-Pálinkás Antal őrgróf, turcsányi és terestyénfalvi dr. Turchányi Albert Egon kisgazda országgyűlési képviselő, ellenforradalmár, később Mindszenty által kinevezett kőbányai káplán, aki 1958-63 között börtönben volt, s 1969-en halt meg a székesfehérvári papi otthonban; végül Széchenyi Beatrix grófnő, Széchenyi István dédunokája; Hubertus von Löwenstein-Wertheim-Rosenberg, és Johann Jacob von Eltz gróf. Utóbbi kettő a máltai lovagrend tagja volt. 

 

Ballabás Dániel, az egri Eszterházy Károly Főiskola tanára a Széchényi-nemzetség Széchenyi István kultuszának ápolásában játszott szerepvállalását mutatta be. Bögre Zsuzsa szociológus egy utolsó főispán, az esztergomi Szőke Pál életútját vázolta fel, aki eltávolítása után a kommunizmusban is minden annak rendelt alá, hogy készen álljon a szerepvállalásra, ha összeomlik a rendszer. Ö. Kovács József, a PPKE tanára Széll Kálmán unokájának, Bernrieder Katalinnak az 1945-ös ellenálló tevékenységét ismertette. Kovács Örs, a Buda Ciszterci Szent Imre Gimnázium tanára egy francia példán mutatta be az 1945 utáni arisztokrata emigrációt. Bódy Zsombor, a PPKE tanára az 1990 utáni, közép-európai elitváltásokról értekezett; Némethy Zsolt, a Magya Történelmi Családok Egyesületének képviselője Rang nélkül: rehabilitálatlan magyar arisztokrácia, 1945-? címmel tartott előadást, majd a konferenciát Botos Máté zárta, aki az arisztokrácia és a gazdaság huszadik századi összefüggéseiről beszélt.