Az ember több a jog által elképzelt sematikus lénynél

Azt már megszokhattuk, hogy az irodalmárok és az elbeszélő műfajok foglalkoznak a joggal ‒ főleg a büntetőjoggal, mert az elég drámai és „érdekes”. A jogászok mióta foglalkoznak irodalommal és miért?

H. Szilágyi István: A jogászok már nagyon régóta foglalkoznak irodalommal, majdnem olyan régóta, mint az irodalmárok a joggal, és nagyon sok jogászból lesz irodalmár, úgyhogy ez egyáltalán nem ismeretlen.

Régen eléggé általános volt, hogy minden értelmiségi jogot tanult, és aztán köztük sokan lettek írók. Ma mennyire van ez így?

HSZI: Erre viszonylag nehéz választ adni, meg kellene nézni a pályaelhagyók számát a jogászok közül. Az tény, hogy a múlt század második felében, a rendszerváltás előtti korszakig a jogi pályák korlátozva voltak, ezért akkor a végzett jogászok közül sokan kerestek másféle szakmát: például filmrendezői meg hasonló „deviáns” utakra kerültek, sokan közülük irodalmi pályára is tévedtek. Most már sokkal professzionálisabb a képzés és jóval nagyobb az elhelyezkedési lehetőség a jogászi a hivatáson belül.

Akkor az irodalom csak egy kényszerpálya volt?

HSZI: Igen, tulajdonképpen az volt, és szerintem ez szomorú is.

A „Iustitia mesél” egy tanulmánykötet. Amikor a barátaimnak mondtam, hogy egy jog és irodalom témájú könyvet olvasok, akkor a bölcsészek azt mondták, hogy hű de érdekes, a jogászok meg megkérdezték, hogy mi ez a „bullshit”? Ennek a bölcsész-határterületnek mennyire van létjogosultsága a jogtudományon belül?

Fekete Balázs: A jog és irodalom vonatkozásában azt kell látni, hogy eléggé megváltozott a hazai tudományos közeg, többek ‒ például István ‒ áldozatos munkájának köszönhetően. De meg kell itt említeni Nagy Tamás és a büntetőjogász Kiss Anna nevét is. Tulajdonképpen a 2000-es évek elejétől kezdődően megjelentek az első ilyen pblikációk, majd 2006-tól kezdve rendszeresen vannak jog és irodalom szimpóziumok. Ezek kezdetben viszonylag szűk körben zajlottak, alapvetően elméleti érdeklődésű jogászok vettek rajta részt. Most már ez a dolog egy kicsit önjáróvá vált. A megjelent kötetek és a szimpóziumok hatására az érdeklődés mintha folyamatosan nőne. Persze ez nem egy átütő valami: az ügyvédek nem kezdtek el hirtelen Thomas Mannt vagy bármi ilyesmit olvasni, de ezt érdemes azzal összehasonlítani, hogy a hagyományos jogelmélet gyakorlatilag nem igazán tud kitörni a szűkebb szakmai közösségek bűvköréből.

HSZI: Magyarországon a '90-es évek első felében kezdtünk el a jog és irodalommal foglalkozni: Nagy Tamás kolléga Szegeden, egy kicsivel később Kiss Anna az ELTE-n, a büntetőeljárásjog oktatása kapcsán, jómagam pedig a Pázmányon. Az inspirációt az amerikai jogtudományból nyertük, de egyébként a '90-es évek végén már Európában, az angoloknál ez egy erősödő irányzat volt. Nem sokkal később a franciáknál is megjelent, most pedig az olaszoknál kifejezetten virágzik, ott néhány évvel ezelőtt alapították meg a jog és irodalom tudományos társaságot, aminek ma már több mint száz tagja van. 

FB: Amerikában 1973-ban jelent meg James Boyd White „Jogi képzelet” című könyve, talán tekinthetjük ezt a jog és irodalom kezdőpontjának, de vannak, akik azt mondják, hogy ez sokkal korábbra visszavezethető. Mondjuk a 18-19. század fordulójának amerikai jogi gondolkodására, ahol a jogász és az írói szerep nem vált el élesen. Az amerikai Legfelső Bíróság hivatkozik Shakespeare-re, Aquinói Szent Tamásra és így tovább. A jog és irodalom közti kapcsolat, ami most nagyon távolinak tűnik, lehet, hogy történelmi perspektívában nem is olyan távoli.

HSZI: James Boyd White írta egy helyen, hogy ha a jog és irodalmat mint több tudományterület határán elhelyezkedő problémakört nézzük, akkor így több olyan kutatási kérdés is összekapcsolódik, melyekkel eddig csak önmagukban foglalkoztak. Ez az összekapcsolódás pedig egy új minőséget teremt a tudományos igényű gondolkodáson belül. Ennek az új minőségnek, vagy szemléletmódnak a lényege, hogy a jognak a természetes tárgya az etika és a természetes módszere a művészet ‒ ami abszolút megfelel a klasszikus jogszemléletnek Ulpianus óta: „ius est ars boni et aequi”.

Jól érzékelem, hogy azért több jogász foglalkozik ezzel a határterülettel, mint ahány irodalmár?

HSZI: E pillanatban igen, de van rá példa, hogy irodalmárok is beszállnak ebbe, vagy bölcsészek. Ez egy folyamatos törekvésünk is. Az előző előtti szimpóziumot például a Pázmány piliscsabai bölcsészkarán rendeztük.

FB: Írt a kötetbe Hörcher Ferenc, ismert filozófus, vagy Falusi Márton, a Hitel egyik szerkesztője is. De valóban egyelőre a hazai jog és irodalomban alapvetően a jogász dominancia a meghatározó. Remélem, hogy „még”.

Mit tanulhat a jog az irodalomtól, vagy fordítva? Miért érdekes egymás számára a kettő? Nálunk nem nagyon szokott a bíróság Shakespeare-re hivatkozni, de még csak magyar írókra se.

HSZI: Hogy mit tudnak tanulni, ennek több szintje van. Ha tartalmilag nézzük, akkor általában elsősorban az oktatást célozza meg a jog és irodalom. Az irodalmi művek elemézése lehetővé teszi, hogy a hallgatók ezen keresztül bizonyos etikai, társadalmi kérdésekről tájékozódjanak, vagy ezekkel szembesüljenek. Másrészt módszertani szempontból a fogalmazási készség és a nyelvi készségek fejlesztésének is egy lehetősége. Ami talán még fontosabb, hogy ez mindig segíti lebontani azt a szerkezetet, ami általában a jogi oktatást jellemzi: hogy a tanár egy fölérendelt pozícióban van, ő a tudás birtokosa, míg a hallgatók csak befogadják. Az irodalmi művek értelmezése viszont nyitott végű dolog: annyiféle hiteles olvasatot tesz lehetővé, ahány olvasója van ‒ ezért a tanár elveszíti ezt a kiemelt pozíciót és egyenrangúként vitathatnak meg dolgokat.

FB: Az irodalommal való foglalkozás ezen kívül segíthet a hallgatóknak egyfajta érzékenység kifejlesztésében. Ezt két módon értem. Egyrészt társadalmi érzékenységként, ugyanis azt azért ne felejtsük el, hogy akik jogi egyetemre járnak, azok többnyire a jobban szituált, vagy középosztálybeli társadalmi csoportokhoz tartoznak. Nagyon fontos, hogy ezek a hallgatók legalább az irodalmi műveken keresztül megismerjenek dilemmákat, problémákat, amelyekkel majd bíróként, ügyvédként, ügyészként ugyanúgy szembekerülnek. Ez a fajta társadalmi empátia szerintem nagyon fontos készség, mondhatni alapkészség minden jövőbeli jogász számára. Másrészt az érzékenységet fejleszti nem csak társadalmi, hanem emberi szinten is. A jogi oktatás mögött búvó emberkép ‒ köszönhetően a tárgyának, mivel a jogot oktatjuk ‒ hihetetlenül leegyszerűsítő: az emberből nem lát többet, mint egy célorientált, érdekvezérelt lényt, aki döntéseket hoz. Az irodalomban viszont számos drámát, problémát, empatikusan átérezhetően látunk. Ez nagyon sokat segíthet a hallgatóknak megérteni, hogy az ember több, mint az a sematikus lény, akit a jog magának elépzelt. Érzelmei vannak, szokásai, dilemmái, múltja, jövője. Ez az érzékenység szerintem kiemelten fontos, főleg napjainkban, mikor úgy látjuk, mintha ez elveszőben lenne.

Ha most a szűk szakmától eltekintve a szélesebb társadalmi relevanciáját nézzük, akkor tulajdonképpen a jog és irodalom arra jó, hogy érzékeny jogászokat neveljenek? Ez egy „oktatási segédanyag”? 

FB: Talán mondhatjuk azt, hogy humanizálja a jogi oktatást. 

HSZI: Igen, ezt mondhatjuk, és ez egy alapvetően fontos célkitűzés. Ez a minimális, ezen kívül még vannak az elméleti hozadékok, de elsősorban ez a lényeg.

A könyv előszavában arról van szó, hogy miként függ össze a jogi kultúra és a mese. A kötetben több szerző hivatkozott arra, hogy mennyire sok volt a jogász a 19. századi magyar társadalomban, egyenesen a „jogászok és kanászok országaként” írták le Magyarországot a kortársak. Most milyen a jogi kultúrája Magyarországnak?

HSZI: A rendszerváltás előtti korszakhoz képest megizmosodott. A jogállam fogalma a '90-es években gyorsan terjedt a közbeszédben. Az embereknek a jogban való gondolkodás és egyáltalán az, hogy a jogot használják, sokkal testhezállóbbá vált és sokkal inkább elfogadott lett. A másik probléma, hogy mindezzel együtt az a tágabb kulturális közeg, amibe a jogi kultúra is illeszkedik, sokkal lassabban változik. A jogról kialakított vélemény, és az, hogy mennyire veszik komolyan az emberek a jog által nyújtott lehetőségeket. Ez úgy tűnik, hogy egy nehezebben változó valami, aminek hosszabb idő kell. Noha az emberek sokkal többet gondolkoznak és tudnak a jogról, mégis a jogba vetett bizalom, a jogban megjelenő értékekkel való azonosulás nem feltétlenül halad olyan gyorsan. Egy speciálisabb kérdés a jogászok kultúrája. Itt megint nagyon pozitív előrelépés tapasztalható abban a vonatkozásban, hogy általában a jogászoknak a szakmai műveltsége emelkedik. Ugyanakkor ezzel szemben áll az a kihívás, hogy egyre inkább specializáltabbá válnak a jogi ismeretek, ahogy robbanásszerűen növekszik a joganyag. Így egyre nehezebb átfogóan átlátni a jog egészét. Ez egyfajta széttöredezettséghez vezet. 

FB: Az sem mindegy, hogy milyen jogi kultúráról beszélünk. Beszélhetünk jogi kultúráról általában, vagy egy csoport jogi kultúrájáról, vagy a szakma, a jogászság, illetve a lakosság jogi kultúrájáról. A dolog maga elég bonyolult. A jogi kultúráról nagyon nehezen tudunk ítéletet mondani, vagy hajlamosak vagyunk általánosítani. Szerintem főleg azért, mert mint Magyarországon szinte minden életszférára, erre is hihetetlen módon rátelepül a politika. Kicsit az az érzésem, hogy ha létezik olyan, hogy autonóm jogi kultúra ‒ márpedig ilyen van, mivel az embereknek vannak joggal kapcsolatos attitűdjei, és a jogászságnak is van sok-sok közös kulturális jellemzője ‒ akkor ezt nagyon gyakran maga a politika és a politika felől érkező impulzusok torzítják vagy agyonnyomják. A közbeszédben mondjuk a jogállam eléggé bevett fogalom lett. Csak egyáltalán nem mindegy, ha a „jogállam” totálisan hiteltelen politikusok szájából hangzik fel nap mint nap.

Ide kapcsolódva érdemes megemlíteni, hogy pont Ön foglalkozik a könyvben az alkotmánypreambulumokkal, mint irodalmi  szövegekkel. A Nemzeti Hitvallás egy tipikus példája volt a közelmúlt jogi-politikai vitáinak. Mi a véleménye a szövegről? Mennyire kuriózum, hogy olyan, amilyen?

FB: Elmondom, hogy miért nem írok többet a Nemzeti Hitvallásról: pont amiatt, amit az előbb mondtam. Mert olyan mértékben rátelepül a politika és a politikai szekértábor-logika, hogy elkerülhetetlen, hogy ha bármilyen állítást tesz az ember, akkor rögtön besorolják. Mondok egy példát. Liberális alkotmányjogászok alakították ki azt a felfogást, hogy az Alaptörvényhez lehet viszonyulni destruktívan ‒ akik illegitimnek tartják és a „jogállam hívei” ‒ és lehet apologéta módon, akik a legitimitását elfogadják. Egyszer írtam egy darab cikket a Nemzeti Hitvallásról ‒ volt benne kritika is ‒, mégis egy későbbi írásban már az apologéták közé kerültem. Noha szerintem a Nemzeti Hitvallás számos nagyon érdekes problémát rejt, ezzel majd akkor érdemes foglalkozni, ha már ez az erős politiakai réteg lekerül róla. Tényleg az a baj, hogy hiába mond az ember tudományosan valamit, az biztosan egy politikai előfeltevéssel szemben érvényesül. De hogy ne kerüljem meg a kérdést: azt gondolom, ha a Nemzeti Hitvallást irodalmi szövegként nézzük, akkor lehetett volna jobb is. Stílusában szerintem felidézi a 19. századi nemzeti költészet nagyjait ‒ ezt egyébként Hörcher Ferenc kollegám is több helyen leírta ‒ de ez azért nem sikerült teljesen. És itt érzek egyfajta anakronizmust is a stílusban: lehet-e, hogy a 21. század elején a 19. század nagy nemzeti költeményeire hajazó alkotmánypreambulumra van szükségünk? Van egy mondás, ami Kukorelli István volt alkotmánybírótól és egyetemi tanártól származik: „minél hosszabb, annál rosszabb”. Ezt a preambulum kapcsán sütötte el egy konferencián. Nem értek vele teljesen egyet, mert azt is látni kell a Nemzeti Hitvallás kapcsán, hogy mintha Közép-Európában ‒ a posztszocialista államokban ‒ lenne egy preambulum archetípus. Mintha lenne egy stílus, ami kifejezetten közép-európai: nevezzük „átmenetet követő” preambulumnak. Ezek a preambulumok annak ellenére, hogy különböznek, szerintem mégis sok egységes stílujegyet vonultatnak fel: emelkedett szöveg, értékekre hivatkozás, sok történelmi hivatkozás, esetleg a jövőre, vallásra, ilyesmikre való hivatkozás. Ezek az elemek mind megvannak a Nemzeti Hitvallásban is. Ami igazán érdekes kérdés, hogy a többi közép-európai államban az alkotmány a rendszerváltás után született ‒ itt csak 2011-ben. Hogy mi ennek a késésnek a magyarázata? Most ha bármit mondanék, megint kilépnék a politika területére. Már így is meg fogom kapni megint, hogy apologéta vagyok.

Mennyiben helytálló akármilyen jogi szöveget ‒ még ha az tényleg csak egy preambulum, ami azért nem teljesen normatív ‒ az  irodalommal összekötni, amikor az irodalmi szövegek a normativitás szférájától a lehető legtávolabb állnak?

HSZI: Sokkal közelebb van egymáshoz a kettő, mint elsőre tűnik. A történetmesélés általában és különösen az irodalmi történetmesélés teremti meg azt a közeget, amiben a szabályok értelmet nyernek. Például, hogy egy bírósági tárgyaláson mit tekint a bíró hihető történetnek? Ez rendkívüli mértékben függ attól, hogy az adott kultúrának milyen történetei vannak és az adott korban mik számítanak hihető történeteknek. Ez a legalapvetőbb szint, ahol összekapcsolódik. Másrészt a minket körülvevő értékkel telített valóság a jogászi hivatás elsajátítását is befolyásolja, mivel sok minden ebből öntudatlanul is beépül a leendő ügyvédek, bírák gondolkodásmódjába. A jog és irodalom kutatások felszínre hozhatják és tudatosíthatják az ilyen irányú „kötöttségeket” ‒ a kötetben elég sok ilyesmivel találkozunk.

FB: Azt a szempontot tenném még hozzá ‒ ez Nagy Tamás kollegánknak egy komoly vesszőparipája ‒ hogy a jog is és az irodalom is szöveg. Nem csak a kontinentális törvénykönyvekre kell itt gondolni, hanem a bírói ítélet is szöveg a common law-ban, sőt még a szokásjog is általában le van írva. Egyszerűen ebből a tényből sok minden fakad. Például az egy nagyon érdekes kérdés, hogy mi a különbség a jogi és az irodalmi szöveg között? Mondjuk nézzük az értelmezést. A jogban mindig van egy hivatalos értelmezés: a bíróság egyszer eldönti, hogy az mit jelent. Aztán később lehet, hogy felülírja, lehet, hogy nem. Az irodalomban ilyen nincs. E különbségek bemutatása és megvitatása segíthet abban ‒ legalábbis a jogászság oldaláról ‒, hogy pontosan mit és hogyan kezdjenek ezekkel a szövegekkel. Sokkal többet tudhatunk meg így a jogról,mintha csak a jogértelmezés bevett módszereit használnánk.

Mit olvasnak? Olvasás közben rögtön ráugranak a jogi momentumokra, vagy ki lehet kerülni az ilyen „szakmai ártalmakat”?

HSZI: Ha csak megnézem, hogy mivel foglalkoztam a jog és irodalom keretein belül: Márqueznek az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, Agatha Christie regényei, a Gyűrűk Ura, legutóbb pedig Magyar Elemérnek a Pusoma-ügy kapcsán írt drámájáról, illetve ennek a filmváltozatáról írtam: ezek konkrét esettanulmányok. Ez mutatja, hogy alapvetően mindenevő vagyok, másrészt elég könnyen megtalálom a kapcsolatot a joggal.

FB: Én nagyon jól tudom függetleníteni magam. Legutóbb Mihail Siskin Levélregényét olvastam, ami brilliáns munka, és semmi köze a joghoz ‒ ezért is jó. Az irodalmat alapvetően önmagáért, az élményért olvasom.

Fotók: Réti Bori (borifoto.hu).