„Az érvelés szerint azért kellett a Mi Atyánknak ezt a kérését megváltoztatni, mert az úgymond ellentmondásos: a »ne vigy minket kísértésbe« változat ugyanis azt jelenti, hogy Isten az, aki kísért, míg az új változat, »ne engedd, hogy kísértésbe essünk«, ezt az ellenmondást kiküszöböli. Így már egy mai logikusnak vélt logika szerint elfogadható. De valójában egy mai logika kívánalmai szerint így sem logikus. Ha ugyanis Isten mindenható, miért van kísértés? Miért inkább nincs?
Nem az az alapkérdés, hogy ki visz bele a kísértésbe, hanem az, hogy ha Isten van, akkor miért tesz úgy, mintha nem lenne? Ez nem logikus. Isten, aki kijelentette magát az Írásokban, nagyon nem logikus. Mondhatni, érthetetlen. (…)
A mi mai logikánk abból az egyébként soha nem bizonyított tételből indul ki, hogy az igazsághoz úgy lehet eljutni, ha a valóságról ellenmondásoktól mentes megállapításokat tudunk tenni. Ha tehát e formális logika szerint valamely állítás ellentmondásosnak tűnik, akkor annak az igazságtartalma minimum kétséges. Ez a formális racionalizmus kultúrája, a gép kultúrája, a valóság egészére kivetített "okos" telefon kultúrája, amely már nem hagy helyet a misztériumnak, a titoknak, s amely kultúra úgy gondolja, hogy ami e formalizmus keretein túllép, avagy e logikai formalizmus szűkös keretei közé nem gyömöszölhető be, az ma úgymond nem vállalható és nem szalonképes.
Így lett a Mi Atyánknak ez a mondata is szalonképtelenné. (…)
Az már csak hab a tortán, hogy semmiféle tudományos exegézis nem támasztja alá ezt a fordítást. Nem tudunk olyan görög szövegről, amely egy ilyen változtatást indokolhatna. Tudjuk, Jézus a Mi Atyánkat arámul mondta, s nem maradt fenn semmilyen olyan adat, amely a történettudomány eszközeivel egyértelműen bizonyíthatná, hogyan is hangzott eredetileg. De számít-e ez? Az égvilágon semmit sem. Az Egyház így őrizte meg, s hagyományozta át évszázadokon keresztül.
S ez a másik alapvető probléma: a megőrzött szövegnek, a hitismeret áthagyományozásának, a hit folytonosságának, a megismétlésnek, a közösségi emlékezetnek a problémája. Netán eddig nem jól hittünk? Ugyanis – mint olvasható – nem pusztán egy szövegváltozatról van szó, hanem a liturgikus szöveg megváltoztatásáról. Arról a szövegváltozatról tehát, amelynek folytonos és nyilvános ismétlésével az Egyház mint más a világban demonstratív módon jelen van, s mint közösség a hitéről vallást tesz.
Ez az új változat tehát azon túl, hogy a hitismeret komplexitását egy mai formállogika szintjére redukálja, száműzve a misztériumot, durván megsérti az Egyház hitének folytonosságát. Szerintem ez az, ami igazán veszélyes.”