Közjavaink

„A társadalom ma csak akkor örül a tehetségnek, amikor az »kész«. (...)

A tehetséggondozás soha nem pénz kérdése volt. Ékesen bizonyítják ezt a régi református iskolák, amelyek mindig támogatták a jó eszű, ügyes gyerekeket, persze, az akkori nevelési mód szerint. Nem ajnározták őket, de mindig biztosítottak valami anyagi hátteret, hogy ne kelljen a pénz hiányában megszakítani tanulmányaikat. Talán emlékszünk arra is, hogy a rendszerváltás előtt működött még az intézményesített tehetség-felmérés, időről-időre vagy ügyes sportolókat, vagy jó hallású gyerekeket kerestek még a vidéki kis iskolákban is. Annak idején egyik osztálytársamat, akit addig alkata miatt rendszeresen megaláztak, egy városi testnevelő felfedezte, mint ügyes súlyemelőt.

Az igazi tehetségeket a legtöbb pedagógus nem ismeri fel. Valójában nagyon nehéz megmondani, kiből mi válhat, mi az a képesség és Istentől kapott tálentum, ami jó esélyeket adhat a jövőben. A legtöbb szülő saját életvágyait szeretné a gyerekein megvalósítani. Akinek a sporthoz van kedve, viszi a gyerekét úszni, sportolni. Kövér kislányok balettoznak. Alacsonynövésű kisfiúk úszóversenyekre járnak, míg ki nem derül, hogy nincs esélyük a lakni társaik mellett. Pénzre vágyó anyagias apukák azért járatják sakkra a gyerekeket, mert a bajnokok sokat keresnek. Művészcsemeték sokszor kedvük ellenére zenélnek, mert a szülők kizárólag zenészként tudják elképzelni az életet. A minta is meghatározó, amit a családban megtapasztal a gyermek. Van, aki többre lenne érdemes, de mert szülei megelégednek egy alacsonyabb iskolázással, beletörődik az ifjú, és nem képezi magát. Más családban éppen az válik gátló jelenséggé, hogy a szülők azt akarnák kihozni gyermekükből, amit ők maguk nem értek el. Ilyenkor rémálommá teszik csemetéjük életét, aki esetleg nem tud megfelelni az elvárásoknak.”