„Egy jó barátom rendszerint úgy emlegeti a Wall Street Journalt, mint a »kedvenc katolikus újságját« – ami egy kicsit furcsa, de nem alap nélküli, tekintve a WSJ nyitottságát arra, hogy főoldalon közöljön katolikus véleményeket komoly témákban. De amint Homer is alkalmanként téved, úgy néha ezt teszi Amerika legjobb lapja is. Január 2-án a Journal azt jegyezte meg írásában arról, hogy miért Ferenc pápa a »Figyelni érdemes emberek« listáján 2013-ban:
»Amellett, hogy megnőttek a várakozások a homoszexualitásra, válásra, a környezetre, a társadalomnak a szegények iránti kötelességeire vonatkozó egyházi nézetek megváltoztatását illetően, az egyházfőtől elvárták a vatikáni bürokrácia reformját, ahogy a nők szerepének növelését is az Egyházban.«
Számításom szerint (...) négy hiba van ebben az egyetlen mondatban, valamint tükrözi az egyházi »szerepek« súlyos félreértését is.
Habár nagyon nehéz lehet felfogni ezt azoknak, akik a politika szemüvegén keresztül tekintenek a katolicizmusra, a pápák nem olyanok, mint az elnökök és kormányzók, a dogma pedig nem olyan, mint a közpolitika. Ami annyit tesz, hogy a »pápai adminisztráció« változása nem jelenti – nem jelentheti – a katolikus »nézetek« változását is. A dogmák, a tanítás, amint az Egyház felfogja azt, nem bárki »nézeteinek« a kérdései, hanem a dolgokról szóló igazság kiérlelt megértése.
A pápák nem is szabad ügynökök, akik a saját orruk után mennek, ha megengedik a kifejezést. A II. Vatikáni Zsinat dogmatikus konstitúciójának befejezése előtt VI. Pál pápa kezdeményezte, hogy adják hozzá a készülő dokumentumhoz azt a mondatot, hogy »a pápa csakis Istennek felelős« – ami, feltételezem, arra vonatkozó erőfeszítés volt, hogy megvédjék a pápai tekintélyt és szabadságot a potenciális civil vagy egyházi túlkapásoktól. A zsinat teológiai bizottsága azonban elutasította a pápai módosító javaslatot, megjegyezve, hogy »a római pápát köti a kinyilatkoztatás maga, az Egyház alapvető struktúrája, a szentségek, a korábbi zsinatok határozatai és más kötelezettségek számos esetben«.
Ezek a »más kötelezettségek« magukban foglalják a világban és a bennünk jelen lévő igazság tiszteletét. Egy akadémiai konferencián, egy évvel ezelőtt egy kiváló katolikus filozófus megjegyezte (talán túlzóan), hogy »ha a pápa azt mondja, hogy kettő meg kettő az öt, hinni fogok neki«. Egy még kiválóbb katolikus filozófus azzal a korrekt, még katolikusabb válasszal felelt neki: »ha a pápa azt mondaná, hogy kettő meg kettő az öt, nyilvánosan kijelenteném, hogy talán félreértettem Őszentsége szándékát; magamban pedig a józan eszéért imádkoznék«.
Másképp szólva a pápák nem autoritárius személyek, akik azt tanítanak, amit akarnak és úgy tanítanak, ahogy akarnak. A pápák egy kötelező erővel bíró hagyomány védelmezői, aminek a szolgái, nem pedig az alakítói. Ferenc pápa ugyanúgy tudja ezt, mint bárki más; többször elismételte, hogy ő »az Egyház gyermeke«, aki azt hiszi és tanítja, amit az Egyház hisz és tanít.
Ennélfogva a megjegyzés, hogy ez a pontifikátus meg fogja változtatni a katolikus tanítást a homoszexuális aktusokról vagy az elváltak és újraházasodottak viszonyát az Egyház közösségéhez, tévedés, habár az Egyház bizonyosan előre tud lépni a homoszexuálisok és elváltak pasztorálásában. A környezetre és a szegényekre vonatkozóan az Egyház társadalmi tanítása régóta úgy tartja, hogy gondoskodnunk kell a teremtésről, és hogy az Úr legkisebb felebarátait illetően erkölcsi kötelezettségünk a szolidaritás és a jótékonykodás; a társadalmi tanítás ugyanakkor nyitva hagyja a kapukat a viták számára a konkrét, specifikus intézkedéseket illetően, így a jóakaratú emberek és a kormányok maguk vizsgálhatják, hogy adott helyzetben mit jelent a gondoskodás, a szolidaritás és a jótékonykodás.
És mi van a »nők szerepével az Egyházban«? Kétségkívül az egyházi struktúra számos pontján előnyös volna, ha a talentumok szélesebb skálájából tudnánk meríteni (függetlenül a nemektől), mint amilyen merítésből az egyházi vezetők jellemzően érkeznek. Mégis, karácsony előtt a La Stampának adott interjújában Ferenc pápa világossá tette, hogy a vezetői pozíciókat az Egyházban a papi mivolttal azonosítani a klerikalizmus egy formája, másrészt a katolikus nők kihasználása. Egy vatikáni íróasztal megszerzése – sugallta Ferenc pápa –, nem a tanítványság tetőpontja.
A vatikáni reformot illetően pedig: Oremus, ahogy mondani szoktuk.”
