Habár nagyon nehéz lehet felfogni ezt azoknak, akik a politika szemüvegén keresztül tekintenek a katolicizmusra, a pápák nem olyanok, mint az elnökök és kormányzók, a dogma pedig nem olyan, mint a közpolitika. Ami annyit tesz, hogy a »pápai adminisztráció« változása nem jelenti – nem jelentheti – a katolikus »nézetek« változását is. A dogmák, a tanítás, amint az Egyház felfogja azt, nem bárki »nézeteinek« a kérdései, hanem a dolgokról szóló igazság kiérlelt megértése.
A pápák nem is szabad ügynökök, akik a saját orruk után mennek, ha megengedik a kifejezést. A II. Vatikáni Zsinat dogmatikus konstitúciójának befejezése előtt VI. Pál pápa kezdeményezte, hogy adják hozzá a készülő dokumentumhoz azt a mondatot, hogy »a pápa csakis Istennek felelős« – ami, feltételezem, arra vonatkozó erőfeszítés volt, hogy megvédjék a pápai tekintélyt és szabadságot a potenciális civil vagy egyházi túlkapásoktól. A zsinat teológiai bizottsága azonban elutasította a pápai módosító javaslatot, megjegyezve, hogy »a római pápát köti a kinyilatkoztatás maga, az Egyház alapvető struktúrája, a szentségek, a korábbi zsinatok határozatai és más kötelezettségek számos esetben«.
Ezek a »más kötelezettségek« magukban foglalják a világban és a bennünk jelen lévő igazság tiszteletét. Egy akadémiai konferencián, egy évvel ezelőtt egy kiváló katolikus filozófus megjegyezte (talán túlzóan), hogy »ha a pápa azt mondja, hogy kettő meg kettő az öt, hinni fogok neki«. Egy még kiválóbb katolikus filozófus azzal a korrekt, még katolikusabb válasszal felelt neki: »ha a pápa azt mondaná, hogy kettő meg kettő az öt, nyilvánosan kijelenteném, hogy talán félreértettem Őszentsége szándékát; magamban pedig a józan eszéért imádkoznék«.