„Hogy ha valakit bármi érdekel a világról, azt megtalálja. No nem a megoldást, hanem egy karakteres véleményt” – kezdte a Nyugaton a helyzet változóban című kötet ismertetését Betlen János. A beszélgetés moderátora kiemelte: Schmidt Mária könyvében annyira változóban van a Nyugat, hogy Kínáról is van benne szó, vagyis a műsorvezető az ismert ironizálva rácsodálkozó stílusában vezette a könyvbemutató beszélgetést.
„Milyen kihívások előtt áll a Nyugat a huszonegyedik század elején? Mi lesz a nemzetállamokkal? Megmaradnak, vagy átadják a helyüket a birodalmaknak? Mi lesz az állam szerepe? Visszaszorul, vagy épp ellenkezőleg, megerősödik? Kell-e mindenkinek dolgoznia, munkahellyel rendelkeznie a jövőben? Lesz-e egyáltalán elegendő munka? És mi lesz a családdal? A hittel? Milyen következményekkel jár az életkor kitolódása? Fenntartható-e az a szociális ellátórendszer, ami a huszadik század egyik legfontosabb vívmánya? Várhatunk-e a Nyugatra, amíg új válaszokkal, megoldási javaslatokkal áll elő, vagy szánjuk el magunkat, és menjünk a saját fejünk után?” – ilyen és ezekhez hasonló kérdéseket tett föl esszéiben a Terror Háza főigazgatónője. Schmidt célja, hogy közös gondolkozásra indítson, ezzel kiutat találva a szerző szerint nem gazdasági, hanem morális-kulturális eredetű válságból.
A válság fő okaként Schmidt Mária azt jelölte meg, hogy Nyugaton valamikor a második világháború után, leginkább az 1960-as, 1970-es években a „jólét” fogalmát tévesen a „jól lét”-tel kezdték azonosítani. Az áhított „jólét” elérésének prioritása miatt pedig minden más régi érték – hit, nemzet, család – leértékelődött, aminek egyenes következménye lett a közösségek gyengülése. Az oktatás egyre alacsonyabb nívója csak elmélyítette a válságot, és innen már a különböző okok egymást erősítik, mondhatni felgyorsítják a válságot.
Visszafelé nem vezet út – és az új utat közösen kell megtalálnunk
Békés Márton történész már az elején leszögezte: „nem olvas olyan könyvet és nem ír olyan könyvről, ami neki nem tetszik, mert az időpocsékolás”, de Schmidt Mária könyve tetszik neki, mivel „kényelmetlen kérdéseket tesz fel”. Ráadásul „nem egy vitatkozó, nem egy háborgó, sérelmekkel teli férfi írta, hanem egy nő” – hangsúlyozta Békés, aki nemcsak ezért érezte üdítőnek a kötetet, hanem mert „ez a könyv a múltból a jövőbe mutat”, utalva ezzel arra, mennyire untatja már az, hogy hetven évvel ezelőtti történelmi eseményekről vitatkozunk kéthetente.
Pogonyi Szabolcs politikai filozófus viszont éppen olyanok műveket szeret olvasni, amelyekkel jó vitatkozni, ezért tetszettek neki Schmidt esszéi.
„Senki se vitatkozik?” – kérdezte a felvezetőkre reagálva Betlen, és hogy lendítsen a beszélgetésen, a nyugati társadalmak elöregedését, a születésszám-csökkenés problémáját dobta be, amelyet szerinte nem lehet a hit elhagyására visszavezetni.
Békés Márton erre a legelöregedettebb ország, a hi-tech Japán esetét hozta fel. Békés Japán problémájában paradigmatikus példáját látja annak, hogy „a folyamatos és kóros telefonfogdosás, az állandó online-jelenlét igénye az érzelmi és testi stimuláció elsikkadásához vezetett. Ez egy lapos kultúrkritikának hangzik, de szerintem igaz”. Meggyőződése szerint „a születésszám-csökkenés az emberi kapcsolatok megzavarodottságából ered”. Ezért a brüsszeli „szilikonalapú életforma” helyett a Kusturica-filmekből áradó balkáni, fűszeres életmegélést ajánlotta a hallgatóság figyelmébe.
Betlen a két formáció összevetését és a Balkán-Brüsszel útirány megfordítását hallva tágra meresztette a szemét, és úgy kommentálta: „Nekem, aki marxista dialektikát tanultam az egyetemen, ez elképzelhetetlen”.
Lehet-e Nyugaton még bárhova is integrálódni?
Pogonyi Szabolcs a hit és a születésszám korrelációjának hipotézisét a francia és az olasz születési statisztikákkal ütköztette, miszerint a szekularizált Franciaországban több gyerek születik, mint a vallásos Olaszországban.
Békés Márton úgy vélte, „a világon minden kontinens Nyugat akar lenni, egyetlen kontinens nem akar ez lenni, ez a Nyugat”, és a válság vektora szerinte a kulturális önfelszámolás felé mutat. Schmidt Mária egyetértett történész kollégája diagnózisával: a „multikulturalizmus” fetisizálásával Európa olyan népek tömegét fogadta be, amelyeknek kulturális kohéziója erősebb, így „nem tudjuk megemészteni őket”.
Pogonyi Szabolcs erre azt válaszolta, a tömeges bevándorlás jelenségének problematizálása félrevisz: „Franciaországban nem a bevándorlókkal van baj, mert ezek már harmadik generációsok, franciául beszélnek, francia focicsapatoknak szurkolnak, francia zenét hallgatnak. Ez nem bevándorlóprobléma, ez integrációprobléma”.
Schmidt Mária karakteres állítást fogalmazott meg, amikor kifejtette: „a probléma lényege, hogy ezek az emberek már nem tudnak hova idomulni, mert nincs olyan eszme, amelyhez idomulni lehet”. Szerinte „Németországban a törökök nem tudnak németek lenni, mert már a németek sem akarnak németek lenni. Mert már a németség eszméje tűnt el”. Schmidt úgy vélte, a „nemzeti eszme” eltűnésének oka a már említett, az 1960-as, 1970-es évektől eluralkodó jólét fétis, amelyet indikátorpapírként mutatta, hogy a gazdasági teljesítmény és a GDP került figyelmünk fókuszába, politikai döntésekről pedig a közgazdászokat kérdezik először a médiában. A közgazdászok szakértői mítoszának kialakulásával pedig egyre inkább eltűntek azok a politikusok, akik víziókat képesek megfogalmazni és tekintélyek lehetnének.
A történész az Európai Unió válságára egyedüli megoldásként azt látta, hogy az EU erős nemzetállamok szövetsége felé mozdul el, egy nemzetekfelettiségre törekvő technokrata birodalom nem jelenthet kiutat. „Ennek a világnak vége van” – szögezte le mintegy konklúzióként Schmidt Mária az új könyve bemutatóján.