Békés Márton úgy vélte, „a világon minden kontinens Nyugat akar lenni, egyetlen kontinens nem akar ez lenni, ez a Nyugat”, és a válság vektora szerinte a kulturális önfelszámolás felé mutat. Schmidt Mária egyetértett történész kollégája diagnózisával: a „multikulturalizmus” fetisizálásával Európa olyan népek tömegét fogadta be, amelyeknek kulturális kohéziója erősebb, így „nem tudjuk megemészteni őket”.
Pogonyi Szabolcs erre azt válaszolta, a tömeges bevándorlás jelenségének problematizálása félrevisz: „Franciaországban nem a bevándorlókkal van baj, mert ezek már harmadik generációsok, franciául beszélnek, francia focicsapatoknak szurkolnak, francia zenét hallgatnak. Ez nem bevándorlóprobléma, ez integrációprobléma”.
Schmidt Mária karakteres állítást fogalmazott meg, amikor kifejtette: „a probléma lényege, hogy ezek az emberek már nem tudnak hova idomulni, mert nincs olyan eszme, amelyhez idomulni lehet”. Szerinte „Németországban a törökök nem tudnak németek lenni, mert már a németek sem akarnak németek lenni. Mert már a németség eszméje tűnt el”. Schmidt úgy vélte, a „nemzeti eszme” eltűnésének oka a már említett, az 1960-as, 1970-es évektől eluralkodó jólét fétis, amelyet indikátorpapírként mutatta, hogy a gazdasági teljesítmény és a GDP került figyelmünk fókuszába, politikai döntésekről pedig a közgazdászokat kérdezik először a médiában. A közgazdászok szakértői mítoszának kialakulásával pedig egyre inkább eltűntek azok a politikusok, akik víziókat képesek megfogalmazni és tekintélyek lehetnének.