A határozat alapján Marcell atya, „Isten szolgája” „tiszteletreméltónak” nevezhető, valamint a hitvallók esetében ettől kezdve kerülhet sor egy csoda kivizsgálására.
Marton Boldizsár a Zala megyei Kiskomáromban született (ma Zalakomár) 1887-ben. Pesti bölcsész egyetemistaként elvesztette hitét. Megszerezve a magyar-latin-görög szakos tanári diplomát Petrozsényben, majd Zalaegerszegen lett gimnáziumi tanár. Kiváló pedagógus volt, akiért rajongtak diákjai.
Az első világháború alatt önként jelentkezett, hogy egy kétgyermekes, de tőle fiatalabb tanárkollegáját helyettesítve a frontra induljon. Albániába küldték, ahol hadnagyként szolgált. A háborúból visszatérve egy hosszú megtérési folyamatban volt része, aminek következtében 38 évesen kérte felvételét a kármelita rendbe.
1930-ban szentelték pappá. A negyvenes évek második felében országszerte híres prédikátorrá és gyóntatóvá vált. Boldog Apor Vilmos püspök és Mindszenty József is a lelki vezetőjének tudhatta Mindszenty később Marcell atya boldoggá avatási eljárásának megkezdését személyes közbelépésével is sürgette.
1950-től, a szerzetesrendek feloszlatását követően Marcell atya sokakon segített azok közül, akik a kommunista diktatúra alatt hitükért üldözést szenvedtek. 1966-ban bekövetkezett halála után a győri kármelita templom kriptájában temették el. 2007 óta sírja a budapesti kármelita templomban látogatható.
A kármelita rend, azaz a Kármel-hegyi Miasszonyunk Rendje a 12. században alapított szerzetesrend. Az 1185 után elhunyt Szent Bertold vezetésével alapították a Kármel-hegyen, amely a mai Izrael északi részén, Ciszjordániában helyezkedik el. A rend a hegyről kapta a nevét. A kármelita hagyomány a Kármel-hegy remetéiig vezeti vissza a rend eredetét, akik az ókori Izrael prófétáinak örökségét folytatták, bár nincsenek biztosra vehető feljegyzések arról, hogy a 12. század kilencedik évtizede előtt szerzetesek éltek volna a hegyen. A rend az elvonuló szemlélődésre és imádságra koncentrál. Magyarországon Nagy Lajos telepítette le őket.
A tiszteletreméltó jelző a katolikus egyházban az életszentség elismerését jelentő jelző, melyet azok kapnak meg, akiknek ügye a boldoggá avatási eljárás első szakaszában pozitívan zárult. A nyilvános tiszteletet még nem teszi lehetővé.