A kultúrpolitikában is elhatalmasodott a bináris konfliktus, nemrég például leváltották L.Simon Lászlót.
L.Simon László furcsa figura volt már alkotóként is, írószövetségi tisztségviselőként is. De az egészen biztos, hogy ismeri a kultúra szükségleteit, és azt is, hogy milyen módon lehetne ezeket kielégíteni. Ő felkészült arra a pozícióra, amit betöltött: egy rakás (több könyvben összegyűjtött) elemzésben vizsgálta, tanulta, hogyan kell a kultúrát menedzselni. Az államtitkári munkájában nem volt benne az agyleszívott hajlongás. Ha jól látom, ő nem valódi karrierpolitikus, hanem egy vagány, belemenős üzletember, aki keveri a lapokat és a pénzeket. Spíler. Ugyanakkor nem volt rosszindulatú államtitkárként, és láthatóan az eluralkodó nemzeti idiotizmust sem támogatta. Megmaradt alkotónak is. Nagy formátumú palinak tűnik, egyszer láttam, ahogy osztja az utasításokat, párhuzamosan ötven ügyet, számokkal, dátumokkal, mintha káptalan lenne a feje. Majd kiderül, meddig lehet ezt, akár csak parlamenti bizottsági vezetőként, kvázi NKA-vezetőként. Az mindenesetre intő történelmi példa, hogy végül a vagány Dantont is beküldték a nyaktiló alá.
Bírálta Fekete Györgyöt, és bele is bukott.
Szerintem tévedés azt gondolni, hogy a kulturális szféra összes problémája az állami szerepvállalásból, annak módjából következik. Kisszerű dolog folyton azon rágódni, hogy az állam zsebéből ki mennyi pénzt húz ki, hogy kik adják át a plecsniket. Miközben a lineáris szövegeket egyre kevésbé tudják elolvasni azok, akik most tanulnak meg olvasni, mert leginkább csak hipertextekkel találkoznak. Részben emiatt nincs kinek eladni a könyveket. Az irodalmi szervezeteken belül szerintem nem elég hangsúlyosak ezek a kérdések, mert mindenki a maga kis pénzét szeretné megszerezni az állami kalapból, a maga befolyását próbálja növelni. A közös gondjaink viszont jórészt függetlenek attól, hogy mit gondolsz az állami szerepvállalásáról a kulturális élet finanszírozásában. Természetesen azzal is egyetértek, hogy a pénz nem azoké, akik a minisztériumban ülnek, hanem a miénk. De a kultpolitikával most nincs mit tenni. Szükség van ugyanakkor arra, hogy az alkotószervezetek építsenek ki kapcsolatokat a versenyszférával (CSR-pénzek); sokkal jobb (odafigyelőbb) kapcsolatot a könyves szakmával; és hozzák létre saját, az államtól teljesen független, de szakmai értelemben közös elismerési rendszerüket (javaslat: Baumgarten Emlékdíj).
Szerencsére nem kell most megmaradnunk a magyar panaszkultúrában: március közepén egy nagyszabású olvasásnépszerűsítő kampány indult, aminek te vagy az egyik főszervezője.
A Te is olvasol, ugye? egy óriási játék. Azt üzenjük vele, hogy az olvasás menő, kúl, ahogy tényleg az is. A Supka Géza Alapítvány és a Magyar Lapkiadók Egyesülése közösen szervezi, a MASZRE finanszírozza, hárommillió embert érünk el nyomtatott médiatermékekkel, húsznál több lap, nagy felületek, sok megjelenés. Egy Grecsó-novellát kell/lehet elemezni, kritizálni, magasztalni (kinek hogy). A legjobbnak adunk egy 150 ezer forint értékű táblagépet, és megjelentetjük írását az összes részt vevő lapban. Mindez pedig azért, hogy a fiatalok számára is megtapasztalt élmény legyen az, amit Für Anikó a kampány sajtótájékoztatóján mondott: az olvasó embernek más az életminősége. Meg hát: olvasni jó. Nagyon jó.