Számomra azért volt rendhagyó élmény a Kamufelhő, mert általában arról szól a fáma, hogy milyen sanyarú az elhagyott feleségek sorsa, akik magukra maradnak a gyerekkel, miután a „szemét” férj lelépett egy szebb, fiatalabb nővel. Sokkal ritkábban lehet azzal találkozni, amikor meghallgattatik a másik fél is, és megismerjük az elvált férfi gondolatait, érzéseit.
A magyar irodalmi hagyománynak fontos része az apakérdés, de általában nem úgy, hogy az apa beszél. Inkább az ödipális megközelítés a menő: az írók fiúként mesélnek az apjukról. Megírják az összes gazemberséget: az árulást, a hűtlenséget. A Kamufelhő esetében az irodalmiaskodásnál sokkal fontosabb volt számomra a gyerek szempontja. A könyvben elsősorban nem egy széthulló házasságról van szó, hanem egy gyerekről, aki az apa hűtlenkedése miatt kiesik a családi közösségből, biztonságból. Mindig a gyerek a vesztes. Egy anya, az nem család. Egy apa sem család, és az anya nevelőapával együtt sem család. Miközben mégis élni kell valahogy a házasság felbomlása után is.
A Kamufelhőben a gyerek megreked félúton a régi és az új család között: az apa új barátnője terhes.
Az egyik történetben szó van egy megszakadt terhességről, de valójában ott sem az elveszített magzat áll a középpontban, hanem az, hogy a személyes tragédiák hogyan teszik kényszeressé az embert, hogy állítják rögzített pályákra. Elsősorban az instabilitást érzi a gyerek, amitől instabillá válhat maga is. Komoly tanulság, nagy felelősség.
A Kamufelhő valójában egy nagyon aktuális társadalmi probléma szépirodalmi feldolgozásaként is értelmezhető.
Ma Magyarországon a házasságok közel fele válással végződik, ilyen értelemben ez egy társadalmi kérdés. És a kiadók szokták is szeretni a szocio-érintettséget, mert jól meg lehet fogalmazni, kinek szól, kiknek lehet/kell eladni. De engem inkább a gesztus érdekelt. Hogy az apa hogyan okoskodik, hogyan próbálja megmutatni az életet, a nagy igazságokat a gyerekének. Nem papolva. Sztorikat mesélve. Éreztem, hogy ezt úgy kell megcsinálni, hogy az apa ne legyen se önfelmentő, se magyarázkodó, se önostorozó: legyen inkább feltáró. Szerettem volna megmutatni, de legalább megérteni valamit az emberi természetből. Például azzal, hogy elmesélem, mit lehet csinálni egy kuplerájban, ha épp nem azt, amire való.
Egyes tudósok és felfogások szerint az ember genetikailag nem arra van kódolva, hogy egy életen át hűséges legyen.
Nehéz ügy. Biológiailag alighanem Madách eszkimói vagyunk, nagyon egyszerű késztetésekkel: leölöm, mert „bírok véle”; meghágom, mert másik nemű – lásd még: „bírok véle”. Miközben ezt a madáchi eszkimót, ami egy ösztönlény, képes humanizálni néhány dolog. A vallás, a kultúra és e kettő mögött: a morál. A génekben kapott darwini agresszió és a tanult humánum együtt az ember. Ahol a kettő ütközik, ott alakulnak ki a drámák. Erről szól a történelmünk is, pszichés konfliktusaink is. Az ember egy fókaevő Greenpeace-aktivista a végtelen afrikai hómezőkön.
A keresztény narratívának mintha nem lenne válasza a válásra. Van az idilli család, de a válás bűnös dolog. Mintha az egyház nem tudna mit kezdeni ezzel a nagyon hétköznapivá vált jelenséggel.
A keresztény családmodell alapja Isten parancsa. Ez a parancs egy kategorikus imperatívusz: légy hűséges! A modell jó, nem kell új választ keresni. Egyszerű ez, mint a pofon, vagy ahogy a Török mondja a Blöffben: „Minden akciót reakció követ”. A protestáns (keresztyén) hitvilág egyik pillére, hogy mindenféle bűn megbocsátható, de létezik egy bűn, ami után nincs folytatás. A Szentlélek megszomorítása. Sose értettem egész pontosan, mi ez, de azt érzem, a hűtlenség valami hasonló. Ára van, mese nincs. Nem lehet súlyos következmények nélkül csak úgy lecserélni azt, akinek hűséget fogadtál Isten előtt. Hétszer megnyomorodik az életed, vagy ilyesmi. Ez a gondolat benne van mindegyik történetben, de nem teológiaként vagy didaktikusan, inkább a sztorik sugallják. Meg hát, ez is igaz – ha az ember végül otthonra talál, a teher is könnyebb, a bűn is halványul. Menj, és ne vétkezz többé! Lásd, van jó verzió mégis. Tudom, tapasztaltból.
A Kamufelhőben okokról is beszélsz. Például az egyik történetből kiderül, hogy az apa túl korán vette el a nem megfelelő nőt, akinek a családjába soha nem tudott beilleszkedni.
Az a történet konkrétan arról szól, hogy mit jelent a nobilitás. A társadalmunkban jelen van egy fajta magabiztosság, az a magával hozott higgadt minőség és erő, ami mindig a nagy múltú családok sajátja, belőlük ered. Aki egy ilyen családba születik, annak egy bizonyos típusú viselkedés, gondolkodás, tudás belemeszesedik a csontjaiba, mire felnő. Talán azért is érdekel ennyire a dolog, mert én nem ilyen családban nőttem fel, de láttam ilyen családokat közelről működni. Sokáig éreztem úgy, hogy könnyebb annak, aki egy olyan famíliába érkezik, amiben ott van az egész kultúrhistória. Most meg már másképp gondolom.
A Kamufelhő beszámol ezeknek a régi családoknak a mérsékelten pozitív tulajdonságairól is: például milyen az, amikor ez az örökség elkezd nyomasztóvá válni. Például a Hámori Bianka hiába első tipikusan egy ilyen történet.
Néhány évig tanítottam egy vidéki kisvárosban, ahova jórészt a helyi elit gyerekei, ezeknek a régi családoknak a leszármazottai jártak. Akkor azt láttam, hogy az iskola tele van kis méretű felnőttekkel, akiknek 11-13 évesen heti 5 angol különórájuk van, nyelvvizsgáznak, hatféleképpen tudnak országos versenyeken úszni, furulyáznak, és közben cserkész aktivisták. Egy 13 éves gyerek még nem akar teljesítményt, nem így érdekli a világ. A szülei kényszerítik bele az embertelen robotba, aminek az a következménye, hogy májusban már teljesen mindegy, hogyan szólsz hozzá, elsírja magát a kimerültségtől – függetlenül attól, hogy fiú-e, vagy lány. Szomorú jelenség ez, ami ellen semmit sem tudsz tenni; vagyis én pontosan annyit csinálhattam, hogy elmeséltem ezt a történetet. Megmutatva a koincidenciát szülői balfaszság és gyermeki sérülés viszonyában. Ezek a tenyésztett, az elit tagjává válásra felkészített gyerekek sem lelkileg, sem mentálisan nem egészségesek. Ilyen gyárként működik az új középosztály családmodellje.
Nagyon úgy tűnik, a felsőoktatásba való bejutás egyre kevesebbek kiváltsága lesz. Vagy jó sok pénzed van, vagy még keményebben kell tanulnod azért, hogy bejuss.
Miközben azt gondolod, hogy felkészíted a gyerekedet az életre, valójában alkatrészt csinálsz belőle egy hatalmas gépezetben – ami összetöri. Egy szabadsághiányos állapotban létezünk, ami nemcsak Magyarországra, hanem az egész nyugati világra jellemző. Magyarországon a zsarnokságot alapvetően állami zsarnokságként ismerjük, de a multinacionális cégek viselkedési kódexei a te saját, személyes életteredbe is behatolnak. A rendszerváltással elmúlt a szocializmus állami zsarnoksága, a '90-es évek első felében pedig egy szabadabb időszak következett, amikor létrejött az új eredeti tőkefehalmozás, és vele együtt az új gazdasági elit: minden kialakulóban volt, tele szabad vegyértékkel. Mára mindez szinte teljesen lezárult. Az ilyen végállapotokban, szellemi-gazdasági válságokban szivárognak fel a mélyből az olyan lelki sérült démonok, mint a politikai elit emblematikus vezetői. Ma egy olyan politikai erőtérben mozgunk, amelyben, ha nem vagy az egyik hadsereg tagja, akkor automatikusan a másiké vagy. Nincsen független pont. Aki ennél a kettősségnél differenciáltabban próbál gondolkodni, az már árulónak számít. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy az ember vagy idiot-konzervatív, vagy libsi-bolsi. A bináris oppozíció sérti a komplexitásra való igényemet.
A kultúrpolitikában is elhatalmasodott a bináris konfliktus, nemrég például leváltották L.Simon Lászlót.
L.Simon László furcsa figura volt már alkotóként is, írószövetségi tisztségviselőként is. De az egészen biztos, hogy ismeri a kultúra szükségleteit, és azt is, hogy milyen módon lehetne ezeket kielégíteni. Ő felkészült arra a pozícióra, amit betöltött: egy rakás (több könyvben összegyűjtött) elemzésben vizsgálta, tanulta, hogyan kell a kultúrát menedzselni. Az államtitkári munkájában nem volt benne az agyleszívott hajlongás. Ha jól látom, ő nem valódi karrierpolitikus, hanem egy vagány, belemenős üzletember, aki keveri a lapokat és a pénzeket. Spíler. Ugyanakkor nem volt rosszindulatú államtitkárként, és láthatóan az eluralkodó nemzeti idiotizmust sem támogatta. Megmaradt alkotónak is. Nagy formátumú palinak tűnik, egyszer láttam, ahogy osztja az utasításokat, párhuzamosan ötven ügyet, számokkal, dátumokkal, mintha káptalan lenne a feje. Majd kiderül, meddig lehet ezt, akár csak parlamenti bizottsági vezetőként, kvázi NKA-vezetőként. Az mindenesetre intő történelmi példa, hogy végül a vagány Dantont is beküldték a nyaktiló alá.
Bírálta Fekete Györgyöt, és bele is bukott.
Szerintem tévedés azt gondolni, hogy a kulturális szféra összes problémája az állami szerepvállalásból, annak módjából következik. Kisszerű dolog folyton azon rágódni, hogy az állam zsebéből ki mennyi pénzt húz ki, hogy kik adják át a plecsniket. Miközben a lineáris szövegeket egyre kevésbé tudják elolvasni azok, akik most tanulnak meg olvasni, mert leginkább csak hipertextekkel találkoznak. Részben emiatt nincs kinek eladni a könyveket. Az irodalmi szervezeteken belül szerintem nem elég hangsúlyosak ezek a kérdések, mert mindenki a maga kis pénzét szeretné megszerezni az állami kalapból, a maga befolyását próbálja növelni. A közös gondjaink viszont jórészt függetlenek attól, hogy mit gondolsz az állami szerepvállalásáról a kulturális élet finanszírozásában. Természetesen azzal is egyetértek, hogy a pénz nem azoké, akik a minisztériumban ülnek, hanem a miénk. De a kultpolitikával most nincs mit tenni. Szükség van ugyanakkor arra, hogy az alkotószervezetek építsenek ki kapcsolatokat a versenyszférával (CSR-pénzek); sokkal jobb (odafigyelőbb) kapcsolatot a könyves szakmával; és hozzák létre saját, az államtól teljesen független, de szakmai értelemben közös elismerési rendszerüket (javaslat: Baumgarten Emlékdíj).
Szerencsére nem kell most megmaradnunk a magyar panaszkultúrában: március közepén egy nagyszabású olvasásnépszerűsítő kampány indult, aminek te vagy az egyik főszervezője.
A Te is olvasol, ugye? egy óriási játék. Azt üzenjük vele, hogy az olvasás menő, kúl, ahogy tényleg az is. A Supka Géza Alapítvány és a Magyar Lapkiadók Egyesülése közösen szervezi, a MASZRE finanszírozza, hárommillió embert érünk el nyomtatott médiatermékekkel, húsznál több lap, nagy felületek, sok megjelenés. Egy Grecsó-novellát kell/lehet elemezni, kritizálni, magasztalni (kinek hogy). A legjobbnak adunk egy 150 ezer forint értékű táblagépet, és megjelentetjük írását az összes részt vevő lapban. Mindez pedig azért, hogy a fiatalok számára is megtapasztalt élmény legyen az, amit Für Anikó a kampány sajtótájékoztatóján mondott: az olvasó embernek más az életminősége. Meg hát: olvasni jó. Nagyon jó.
