Tóth Judit a kulákokról: Akit megbélyegeztek, nem szabadulhatott

 

Megoszlanak a vélemények. Vannak, akik úgy látják, hogy manapság túl sok az emléknap, és így nem feltétlen volt szükség egy újabbra. Az ezen az állásponton lévők szerint mivel a kulákok is a kommunizmus áldozatai voltak, így február 25-én előttük is tisztelgünk. Vannak olyanok is, akik nem teljesen értik, hogy miért éppen június 29-ére, azaz Péter, Pál napjára esett a választás, hiszen ez a néphagyomány szerint az aratás kezdete, amely a parasztság számára egyfajta ünnepnap volt. A téma kutatójának azonban természetesen meg kell látni az ebben rejlő lehetőséget, vagyis, hogy a társadalom minnél szélesebb rétege előtt tárjuk fel, ismertessük meg, hogy kik is voltak pontosan, s milyen megpróbáltatásokon mentek át a kuláknak bélyegzett gazdák. 

 

 

Disszertációmat az 1950-es évek agrártörténetéből, pontosabban a parasztságra kivetett kötelező beszolgáltatás témájában írtam. Ez egyben a kulákok ellehetetlenítésének egyik módja volt, ugyanis olyan kötelezettségekkel terhelték meg őket, amelyek szinte teljesíthetetlenek voltak. Sok kulák így önként akart megszabadulni a földjétől.

 

 

 

A felmenőim nem voltak kulákok, de a család mindig is foglalkozott mezőgazdasággal. Most is gazdálkodunk 120 hektáron, bár ennek nagy része bérelt föld. A származásomat nem hazudtoltam meg, a kutatási témámat illetően sem.

 

 

Nyilván a legtöbben el tudják helyezni, hogy melyik korszakról beszélünk, és hogy kik voltak a kulákok. De nem annyira közismert ez a téma, amiben sokak számára ne lehetne még újat mondani. Sok idős ember van, aki nem is beszélt életének ezen szakaszáról, a fiatalokban ugyanakkor van érdeklődés, s tudni szeretnék, hogy mi volt a nagyszüleikkel, dédszüleikkel. Vannak, akik számára az, hogy megemlékezünk a megpróbáltatásaikról, egyfajta elégtétel. Itt érdemes megemlíteni Sághy Gyula Kulák golgota című filmjét, amiben a rendező a korszakot átélt embereket szólaltatja meg, akik sokszor sírástól elcsukló hangon mondják el élettörténetüket. Azt hiszem, a feltárást illetően még jócskán van adósságunk. Nagyobb hangsúlyt kellene fektetnünk a még élő tanúk felkutatására és szóra bírására. 

 

 

Az ’50-es évek agrártörténetének tárgyalása során megkerülhetetlen a kulákkérdés. Így ennek kapcsán számos tanulmányban vagy egyes monográfiák részeként találhatunk a témára vonatkozó adatokat. 2009-ben jelent meg Nagy Józsefnek A paraszti társadalom felbomlásának kezdetei, 1945–56 című könyve, amelyben viszonylag hosszan foglalkozik a témával. Megemlíthetjük Kávási Klára Kulák lista című könyvét is, de kimondottan csak a kulákokkal foglalkozó monografikus összefoglalás még nem született. Nem szabad ugyanakkor megfeledkeznünk a forrásgyűjteményekről sem, amelyek nagyon hasznosak a kutatás szempontjából. 

 

 

Számos helytörténeti tanulmány van, ami nem egyszer kívül esik a történészek látókörén. A kulákokkal szembeni általános fellépésről sokaknak van képük. De hogy ez valójában hogyan csapódott le, azt a helytörténeti munkákból, a megyei levéltárak iratanyagának feldolgozásából lehet igazán rekonstruálni, elevenebbé tenni. 

 

 

1948-ban vetették ki a mezőgazdasági fejlesztési járulékot. Egy 1949-es módosítást követően ezt a kulákadónak is nevezett adófajtát annak kellett fizetnie, akinek 25 kataszteri hold feletti területe volt, vagy a földje értéke meghaladta a 350 aranykoronát. Ezzel együtt határozták meg azt a társadalmi kategóriát, akiket innentől kezdve kulákokként tartottak nyilván. Így 1948–49 fordulóján több mint 65 ezer ember került fel az úgynevezett kuláklistákra. Aki ezen a listán egyszer szerepelt, az akkor sem kerülhetett le róla, ha közben valamilyen módon túladott a földjén vagy épp szétíratta a családtagok között. Akit egyszer kuláknak bélyegeztek, az ettől a bélyegtől nem szabadulhatott. Emellett bárkire ráfoghatták a kulákságot, akire akarták: aki béreseket foglalkoztatott, korábban malma, kocsmája volt, vagy kereskedelmi tevékenységet végzett. Az államhatalom a kulákokat a kapitalista rendszer utolsó maradványainak tekintette, akik gátját képezik a mezőgazdaság szocialista alapon történő átszervezésének. Bár Nagy Imre miniszterelnöksége idején 1953-ban megszüntették a kuláklistákat, de nem sokkal ezt követően egy budapesti pártaktíván Rákosi kijelentette: a kulák kulák marad listával vagy lista nélkül is. 

 

 

 

Említettem a kulákadót. A beszolgáltatási kötelezettséget időre kellett teljesíteni, és ha ez nem történt meg, akkor jött a helyszíni elszámoltatás, ami a köztudatban padlássöprésként, rekvirálásként él. Az elszámoltató bizottság kiment az adott gazda portájára, ahol sokszor a beszolgáltatandó mennyiségen felül minden mozdítható vagyontárgyat elkoboztak. Az elszámoltatást mindig a kulákokkal kezdték. Súlyosabbnak mondott esetekben közellátási bűntett címén bírósági eljárást is indíthattak, amelyek keretében pár száz forintos büntetéstől kezdve akár teljes vagyonelkobzással is lehetett sújtani egy-egy gazdát. Hogy milyen ítélet született, az attól is függött, hogy a helyi tsz-nek szüksége volt-e az adott gazda földjeire. Természetesen a kulákok között is voltak olyanok, akiket internáltak. Kevésbé ismert ugyanakkor az, hogy katonai szolgálatra alkalmatlannak ítélt fiatal férfiakat úgynevezett C-legényeknek minősítettek, akiket aztán bányákban, különféle nagyberuházásokon dolgoztattak. Ezen kívül meg kell még említeni, hogy az évenkénti tagosítások is a gazdák ellehetetlenítését szolgálták. 

 

 

Sokszor mondvacsinált ürüggyel is könnyen kulákosíthattak egy-egy gazdát. Létezett azonban például az úgynevezett felszorzás intézménye is: a gyümölcsös, a szőlő, a zöldségeskert nagyobb értékű területnek számított, ezeket háromszoros-négyszeres-ötszörös nagyságú területként vették számba, így akár egy kisebb területtel rendelkező gazdából is könnyen lehetett kulák. 

 

 

Egy-egy ilyen gazda sokszor etalonnak számított. Olyan gazdaságot vittek, ami sokak előtt példaértékkel bírt a faluban, és számos helyen egyben a helyi társadalom meghatározó személyiségei is voltak. Nyilván voltak irigyeik is, de mégis a gazdatársadalom elitjét képezték, akik értettek ahhoz, amit csináltak. 

 

 

Az ötvenes években a kulákok nem léphettek be a tsz-be. A hatvanas években viszont Kádárék éppen hogy igyekeztek őket bekényszeríteni tsz-be vagy épp vezető tisztséghez juttatva próbálták megnyerni a nagygazdákat a belépésre. Egyrészt, hogy így statuáljanak példát, másrészt viszont a szakértelmükre is szükség volt. 

 

Említette, hogy a Pest Megyei Levéltár az emléknap alkalmából egy konferenciát is szervezett. 

 

Igen, június 22-én az MTA Agrártörténeti és Faluszociológiai Osztályközi Állandó Bizottságával, illetve a Magyar Mezőgazdasági Múzeummal közösen rendeztünk konferenciát „Kíméletlenül harcoljunk az osztályellenség ellen!” – kuláküldözés, kuláksors Magyarországon címmel. Mi magunk is meglepődtünk, hogy a rendezvény iránt milyen nagy érdeklődés mutatkozott, úgyhogy ezúton is szeretnénk megköszönni mindenkinek, aki jelenlétével megtisztelte a konferenciát.