Dr. Tóth Gergely szakterülete a környezettudatos vállalatirányítás, a vállalatok társadalmi felelőssége és az alternatív közgazdaságtan. Többedmagával megalakította a fenntartható gazdálkodást terjesztő KÖVET Egyesületet 1995-ben, amelynek ügyvezető igazgatója volt 2006-ig, azóta főtitkára. 2000 és 2005 között a hamburgi székhelyű International Network for Environmental Management (INEM) ügyvezető igazgatója, majd alelnöke. 2006 óta közgazdaságtani tárgyakat, kereskedelemtant oktat a Pannon Egyetem Georgikon Karán Keszthelyen, 2008 óta egyetemi docensként.
Több kisebb elismerés mellett 1995-ben elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia Pro Scientia díját. Szakterületén eddig 20 nagyobb programot vezetett, 30 könyv illetve kézikönyv megírásában működött közre, ezek közül a legjelentősebb A Valóban Felelős Vállalat, amely 7 nyelven jelent meg. Jelenleg a fenntartható fejlődéssel összhangban lévő közgazdasági elméleten, az ún. bionómián, illetve ennek továbbfejlesztett változatán, a gazdaságteológián dolgozik.
Sokat hallottuk, hogy a rendszerváltozás után egy vadkapitalista időszak kezdődött Magyarországon. Hogyan kell ezt érteni, milyen volt ez a történelmi korszak?
Lelkileg közelíteném meg ezt. Nyugaton is megtörtént az eredeti tőkefelhalmozás, de nálunk annyi rafinériája van, hogy sokan átmentették a politikai vagyonukat. Aki elég idős, még emlékszik a vágyakozásra a nyugat iránt, amit a farmer vagy a kvarcóra (korábban a Coca-Cola, később a Gorenje hűtő) szimbolizált. A vagyon, a tulajdon sokkal fontosabb számunkra, mint azok számára, akik beleszülettek. Ragaszkodunk, tapadunk hozzá. Egy bölcs ember, egyébként egy idősebb, vagyonos német úr úgy fogalmazott egyszer, hogy fél éves fizetésnél drágább autót senkinek nem érdemes megvennie. Nyilván az ottani viszonylatok között kell értelmezni a konkrét számot, de az alapelv mély bölcsességet tükröz. A '90-es évektől beindult a versengés a javakért, ami ez esetben sajnos negatív folyamat. A gazdaság fele áldozatául esett. Az ásót, amit Keszthelyen veszek, Mexikóban gyártják. Annyira elcsodálkoztam ezen, hogy beszélgetni kezdtem az eladókkal. Kiderült, hogy volt két szerszámgyár Magyarországon, amelyek kiválóan ellátták az országot a szükséges termékekkel. Talán még exportra is gyártottak. De bezárták őket. Nem tudom elhinni, hogy az ország és az érintett vállalatok jó menedzsmentje esetén ez bekövetkezhetett volna. A globalizáció hatalmas erő, de azért a népmesékből tudjuk, hogy a szegénylegény legyőzése a hétfejű sárkányoknak sem könnyű feladat. Ha skálahatékonyságot nézünk (economies of scale) akkor minél nagyobb tételben gyártunk valamit, annál olcsóbb az egyedi darab ára. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ezeknek a gyáraknak a bezárása tényleg hatékony lépés, és azt sem, hogy ne tudtak volna piacon maradni. De eltűnt az országból a haszonállatok tartása, a virágcserép, sorolhatnám. Sümegen például komoly fazekas hagyományok vannak. Gyönyörű helyi társadalomszervezési erő volt, ahogy a versenytársak évente egyszer összefogtak, családostul elmentek több hétre agyagot bányászni együtt, az asszonyok együtt főztek, a gyerekek együtt játszottak. Miért kell nekünk Olaszországból virágcserepet importálni? Miért francia a legközelebbi üvegpohár? Hogy Kínáról ne is beszéljünk.