A kertember 15. – Görögökről

A kertembernek rosszkedve támadt, és a kádban lubickoló aranyhalakat bámulva éppen arra várt, hogy elmúljon, amikor megjelentek a gólyák. Előző este a gazda learatta a termést a kert közvetlen szomszédságában elterülő szántóföldön, és a madarak élénk érdeklődést mutattak az esetleges maradékok, valamint a tarlón könnyedén felkutatható lakók iránt. Öten voltak. Az éjjel esett is. A legjobbkor jött, mint ezen a nyáron oly gyakran. Szöcskék szökdécseltek. A kertember mélabúja, huss, elillant, oly váratlanul, mint ahogyan érkezett. Lefényképezett egy szépen fejlett botsáskát. Az elkészült portré alanya teljes pompájában ragyogott a spalettán. Figyelme ezután a paradicsomokra irányult. Aggodalommal vegyes volt ez a figyelem. A beltéri téli esték megkeserítői, az eredeti szakmájukhoz visszatérő mezei poloskák keltették fel, olyan intenzitással, mint a szomszéd kakas hajnalban álmából őt magát. A büdösbogarak hadserege azzal foglalatoskodott, hogy kiszívja a nedvességet az ez idáig háborítatlanul fejlődő san marzanókból, romákból, nem kímélve az eltenni valókat, a koktélokat és a feketéket sem. A kertember iszonyodott tőlük, akár a spanyol csigáktól, és közben a harag lángja is fellobbant szívében. A Kolorádó Kid vezetésével néha megjelenő krumplibogarakat finom mozdulatokkal szedte össze egyesével, és alkalomadtán hosszasan tanulmányozta a különféle rendű és rangú rovarokat, de az Úristen azon fáradozását, hogy ezeket a lényeket is megteremtse, felesleges igyekezetnek vélte. Még az sem enyhített irtózatán, hogy láttukra menetrendszerűen eszébe jutott egy vígjáték, amelyben a remek szinkronnak köszönhetően a lengyel zenekart Bydgoszcz Bogaraknak hívták. Na jó, azért erre elnevette magát. Kényszeres igazságérzete gyakran veszélybe sodorta a kertembert, hasonlóan fejlett humorérzéke viszont sokszor átsegítette a nehéz pillanatokon. Röhögünk, vagy mehetünk a vigyorgóba – ezt mondta néha. De ha már Istennél tartott csak úgy magában, az ő humora folyamatosan ámulatba ejtette. El is mondott hát rögvest egy imát, az ismeretlen kertész imáját, amit a Temesi Feri egyik novellájában talált, mottóként mintegy. Így hangzott most a szájából, pontosabban a lelke legmélyéről: „Ó, Uram, add, hogy mindennap essen, mondjuk éjféltől hajnali háromig. Azokra a növényekre persze nem, melyek végtelen bölcsességedtől vezettetve szeretik a szárazságot. A nap is mindennap süssön, de ne mindenhol és ne túl sokat. Te, Uram, tudod, miért. Legyen elég harmat, kevés szél, kevés pajzstetű, csiga, penész. És egyszer egy héten guanó hulljon az égből. Ámen.” Mondjuk az áment inkább úgy mondta: ammen, a-val, megduplázva és jól megnyomva az m-et, ahogy a görögkatolikus tesóktól hallotta egy keresztelőn, és aztán nem sokkal később egy gyászszertartáson, és ez a két esemény szinte össze is tartozott, keretbe foglalva mintegy a földi létezést és azt, amit egy másik felekezet úgy fogalmazott meg magának tanulságként, hogy látjátok, testvérek, ennyi az élet. Ekkor és ettől, hogy idáig jutott a gondolataiban, egyáltalán nem lett boldogabb, sőt, annak viszont örült, hogy ha csupán nyomokban is, de megismerhette a görögkatolikus liturgiát. Archaikus elemekkel gazdagon átszőtt rendszernek vélte, annak ellenére, hogy természetesen neki sem lehettek konkrét emlékei, hogy milyenek is voltak valójában azok az archaikus elemek. Egyébként is felettébb kedvelte a görögöket, tudván persze, hogy ezek a görögök már nem azok a görögök (ez is milyen, vetette közbe csak úgy önmaga szórakoztatására), de a mentalitás, ez a növénynevű valami, valamicske, az azért, kérem szépen, felbukkan a kollektív tudattalan egy bájos partszakaszáról, mint amikor az ember egy (naná hogy görög) szigeten magas szikláról ugrik a tengerbe, hogy aztán némi maga gyártotta idő után felvesse fejét a habokból. Itt van például mindjárt a meze. Illetve itt vannak. Hogy nem az van, hogy kérek egy levest meg egy másodikat, oszt sipirc mindenki a dolgára, hanem ráérős csipegetéssel nyitunk. Közösen. Minél többen minél többfélét, annál jobb. Mint ahogy mindjárt a kertember és egyre gyarapodó családja. Paradicsom, uborka, hagyma, menta kerül a kertből, szőlőlevél is akad, sajt és olajbogyó a hűtőből, hús a rácsra, tálca, deszka, kés, ella, ella, endakszi. Recina a pincéből, azt csak a kertember szereti, párás pohárból, Lajos bácsi szerint olyan, mintha gyantát itatnának vele. Ouzo power! Az is jó volna, de most nincs. Egyébként minden jó. Meleg van itt is doszt, ráadásul sosem sztrájkolnak a szemetesek.