Ütöttek le már itthon Star Wars-plakátot egymillió forint feletti összegért – Antal Károly veterán antikvárius a Mandinernek

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban

Érték meglepetések a közelmúltban véget ért aukciójukon?
Érdekes, vegyes tematikájú anyag gyűlt össze, jó néhány kiemelkedő tétellel, amelyek mindegyike gazdára is talált. Az egyik ezek közül az Országgyűlési Tudósítások 1834-es kiadása, ami több szempontból is izgalmas és fantasztikus könyv. Kossuth Lajos 1832 végén került Pozsonyba mint a távollevő főrendek képviselője, ott szerkesztette az Országgyűlési Tudósításokat 1836-ig, amelynek az volt a célja, hogy a liberális reformellenzéknek a társadalmi haladásért és a nemzeti érdekek védelmében vívott harcát a cenzúra elkerülésével népszerűsítse. Mivel nyomtatott sajtó az ülésekről nem számolhatott be, Kossuth ötlete volt, hogy kéziratos „magánlevél” formában tájékoztassa az országgyűléseken elhangzottakról az érdeklődőket. Az 1832 végén induló, hetente kétszer megjelenő lapnak 1836 májusáig 344 száma készült el. A magyar nyelvű napi összefoglalókat Kossuth írta, majd eleinte huszonöt, utóbb állítólag negyven ifjú jurátus lemásolta. Az akár száz példányban is sokszorosított írásokat aztán levélként szétküldték minden prominensnek gondolt embernek az országban. Ezek a levelek szinte teljesen eltűntek, pont emiatt olyan értékes és fantasztikus ez a most kalapács alá került kötet: mindegyik oldala össze volt hajtva hosszában valamikor, vagyis látszik, hogy annak idején levélként futottak valahová.

Egy metszetet is viszonylag jó áron sikerült el­adniuk. Az mitől volt olyan különleges?
Egy 1714-ből származó metszet volt, egy szinte ismeretlen metsző Buda-ábrázolása, benne természetesen a vár sziluettjével. Szinte biztos, hogy nincs még egy ugyanilyen, vagy nagyon kevés. Nemcsak azért, mert gyönyörű és viszonylag nagy méretű, hanem mert a készítője egy csak rövid ideig fennálló állapotot rögzített az örökkévalóságnak. A budai palota tetején látható csillagvizsgáló nagyjából hatvan évig működött, a karmelita kolostornak mindössze talán húsz évig állt a tornya – a metszeten pont az az időszak látszik, amikor az egyik még megvolt, a másik már nem. A képet egyébként Orczy bárónak ajánlja készítője, császári és királyi kamarási kinevezése alkalmából. Nagyon szép darab, de nem ez volt a mostani anyagból a legnagyobb kedvencem.

Hanem?
Egy igazi gyöngyszem, amelynek a fentiekkel ellentétben nincs magyar vonatkozása, illetve csak annyi, hogy Magyarországon bukkant fel, vélhetően valamely főúri könyvtár egykori darabjaként. Az 1740-es datálású könyvecske egy dúsgazdag velencei kereskedő megrendelésére készült, aki megbízta a leghíresebb velencei tipográfust, illetve metszőt és nyomdát, hogy Szűz Mária tiszteletére készítsenek neki egy szép, egyedi könyvet. Ez nem feltétlenül a kora miatt kuriózum, hanem a kiváló állapota és a benne lévő metszetanyag miatt. És mert szöveg­részét nem kész betűkből szedték, hanem óriási munkával egyenként, kézzel metszették minden egyes oldalát. A 18. század legszebb tipográfiájú könyvének tartják szerte a világon, sok tanulmány jelent meg róla. Rengeteget kutattam hasonlók után, de ebben a kategóriában mindössze egy majdnem ilyen szép példányról tudok. Az ötezer-ötszáz dollárért kelt el, a miénket ennek a negyedéért tudtuk itthon eladni.

Ilyen kincsek felbukkanásakor nem merül fel az antikváriusban, hogy inkább megveszi ő maga?
Sajnos minden egyes alkalommal.

Nincs is semmilyen gyűjteménye?
Dehogy nincs, szerintem minden antikváriusnak van. Főleg utazási tárgyú könyveket gyűjtök, illetve könyvészeti, nyomdászati szakmunkákat; régen nyomdász voltam, ez a terület, a tipográfia mindig a szívem csücske maradt. Korábban sok, a munkához szükséges lexikon, kézikönyv is „foglalta” a helyet könyvtáramban, ezekből mára csak egy gyönyörű kötésű A Pallas nagy lexikona maradt – jobbára csak dísznek. Azelőtt két példányt tartottam ebből, az egyiket folyamatosan böngésztem, lapozgattam. Végül eladtam, mert okafogyottá vált a használata. Apám újságíró volt, mindig azt mondta, nem az a fontos, hogy az ember mindent tudjon, azzal kell tisztában lenni, hová nyúljon, ha tudni akar valamit; óriási könyvtárunk volt, benne rengeteg kézikönyvvel. Az internet korában ilyesmire aligha van többé szüksége bárkinek. Ahogy hatalmas könyvtára is egyre kevesebbeknek van. Részben a fenti okok miatt, részben szükségből magam is számos darabtól megváltam az idők során, amelyekért nem fáj a szívem. Talán csak egyvalami hiányzik igazán.

Mi az?
Valamikor a nyolcvanas évek elején – akkor még bőven kerültek elő kincsek – kimentünk egy címre megvásárolni egy nagyobb tételt. A könyvek között ott volt József Attila Nincsen apám, se anyám című kötetének az egyes számú, gyönyörű piros bőrkötéses példánya, amit idősebbik nővérének, Jolánnak dedikált a költő. Akkor még Állami Könyvterjesztő Vállalat voltunk, de kisírtam a főnökömtől, hogy nagyon sok pénzért megvehessem. Aztán tizenvalahány év múlva építkeztünk, kénytelen voltam eladni – ebből lett a házunkon a tető. Máig bánom.

Azt mondta, akkor még kerültek elő kincsek. Ma már nem?
Nagyságrendekkel kevesebb, és egyre ritkábban.

Mi lehet ennek az oka?
Egyszerűen elfogytak-elfogynak. A régi nagy főúri gyűjtemények már százötven-kétszáz éve a könyvtárak, többek között az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményébe kerültek. Azoknak a 19. századi, 20. század eleji-közepi polgári könyvtáraknak a tulajdonosai pedig, amelyekben még kötelezően ott voltak például a manapság ritkaságnak számító első kiadások, már régen meghaltak, és örököseik szinte mindent eladtak az eltelt évtizedekben. A manapság előkerülő könyvtárak törzsanyaga jellemzően a hatvanas-hetvenes évek tucatsorozataira épül, kevés bennük a valódi kuriózum, érték.

Vagyis ne induljon el senki az antikváriumba a nagymama megörökölt könyvtárával, mert jó eséllyel viheti is haza a dobozokat?
Induljon azért – és a kollégáim is kimennek időnként házhoz hagyatékot átböngészni –, de számítson rá, hogy az antikvárius a legtöbb darabot átugorja, és csupán néhányat fog kivenni az akár sok száz vagy ezer könyv közül. Szerencse, hogy valamelyest szegmentálódik a szakma, ezért máshol még van esély. Mi itt, a Múzeum körúton jobban megtehetjük, hogy csak a krémből válogatunk. De van számos netes antikvárium, amely nagyon olcsón felvásárol akár komplett könyvtárakat is, mert valahol tudja tárolni a könyveket, és nem kell fenntartania üzlethelyiséget alkalmazottakkal. És ott van a város sok pontján látható szekeres könyvmentő cég is, amelynek vállalt missziója, hogy jelképes összegért szinte mindent megvesz, majd pár száz forintért kiárusítja. Vagyis előbb-utóbb minden könyv gazdára talál.

Nem túl optimista gondolat ez akkor, amikor a Tárki néhány évvel ezelőtti, az olvasási szokásokra vonatkozó nagy felmérése szerint az utóbbi harminc évben a soha nem olvasók aránya 24-ről 54 százalékra nőtt? Sőt, azoknak az aránya, akik bevallják, hogy nem szeretnek olvasni, csaknem a háromszorosára emelkedett. Az antikváriumokban is érzékelhető ez a folyamat?
Ha nem is ilyen mértékben, mert az antikváriumba járó publikum valószínűleg a maradék negyven százalékból kerül ki, érezzük, hogy kevesebb a vásárló. És itt most nyilván nem a megátalkodott gyűjtőkre gondolok, akik amúgy szintén kevesebben vannak, mint akár tíz-húsz éve, hanem az utcáról betérőkre; ők gyakran konkrétan egy-egy könyvet keresnek.

Jellemzően mit?
Kötelező olvasmányt, ifjúsági és mesekönyveket, népszerű regényeket. Jellemző a szezonális érdeklődés is, nyáron a könnyedebb olvasmányok és a krimik mennek nagyon. És persze még mindig létezik egy irodalom iránt elkötelezett, vékony réteg, ennek tagjai azok, akik hetente vagy akár még gyakrabban is bejönnek, és szisztematikusan válogatnak az újdonságok között. A tudományok iránt viszont egyértelműen megcsappant az érdeklődés. Azokat a szakmunkákat, amelyeknek régen kötelezően ott kellett lenniük egy kutató polcán, ma már szinte senki nem keresi – erre is ott az internet.

Azt le lehet követni, mennyire „tartósak” az akár magyar, akár külföldi aktuális sztárszerzők?
Hogyne, mindig vannak divatok. Mostanában például mintha újra felfedezné magának a közönség Szerb Antalt, Ottlik Gézát, Hajnóczy Pétert, a költők közül Petri Györgyöt. Petrinek különösen reneszánsza van. Életében is megosztó személyiség volt, egyes körök szemében tüske, mások a zsenit látták benne – ma is nehezen találja a helyét, de szélsebesen nő az ázsiója. És mivel a könyvkiadásunk elég jól követi a nemzetközi trendeket, népszerűek bizonyos külföldi írók is. Például az izlandi Jón Kalman Stefánsson, akinek a regényei – különösen a Menny és pokol trilógia, amit én is olvastam, és nagyon szeretek – három percig nem maradnak a polcon.

A gyűjtők körében is megfigyelhetők hasonló trendek? Egyáltalán, ki gyűjt ma még könyveket?
A gyűjtők ugyanolyan sokfélék, mint az olvasók. A szűken vett bibliofilek száma, vagyis akik a kis példányszámú, számozott, szép, ritka, különleges kötésű, már-már műtárgynak beillő könyvekre utaznak, biztosan csökken. A kiadók sem nagyon foglalkoznak ilyesmivel, mert nem igazán hozza vissza az árát. Kezdenek azonban felértékelődni olyan dolgok, amelyek korábban kevésbé voltak keresettek, főleg az egyedi darabok, köztük a fotók, a plakátok, a dedikált könyvek és persze a legegyedibb „relikviák”: a kéziratok. A mostani aukciónkban is volt pár ilyen darab, mások mellett Kacsóh Pongrác egy kis kottás kézirata, Weöres Sándornak egy soha sehol meg nem jelent, kézzel írott, egészen szürreális gondolatsora, Jékely Zoltán, Németh László, Juhász Ferenc egy fotója vagy Hóman Bálint egyik első útlevele – a benne lévő fotón egy egészen fess, karcsú fiatalember látható.

„Ezért üldögélek / a világban. // Minden pillanat / édes, kellemes // Ezért a szivemen / már nem / sötét dolgok ülnek / kedvesem mosolygok.” József Attila Edit címmel ellátott négysoros kézirata néhány éve bukkant elő, és még a laikusokat is meglehetősen lázba hozta. Csakúgy, mint az a fotó, amelyről előbb úgy hírlett, őt ábrázolja az 1934-es könyvhéten, majd kiderült, hogy mégsem. Ez is ezt a trendet mutatja?
Abszolút. A, hívjuk így, első vonal, Ady, Radnóti, József Attila topon van, ami az eredeti kézirataikat, dedikációikat illeti. És lassan felzárkózik mögéjük a második vonal is. Az árverésen egész jó áron elment például Kerényi Károly klasszika-filológus Szerb Antalnak dedikált hatlapos kis füzetkéje. És magasra emelkedett Karinthy Frigyes Gyilkosok című könyvének 1920-ban kelt, különleges dedikációjú könyve, „Gyermekem apjának” ajánlással. Úgyhogy igen, ezek népszerű témák manapság. Ahogy az előbb említettem, még messze van ugyan a nemzetközi szinttől és megbecsültségtől, kezd a helyére kerülni a fotók értéke is. Aki tíz-tizenöt éve, amikor az ilyesmit mindenki félrelökdöste, fillérekért bevásárolt, most nagyon jól járhat. A plakátra pedig Falra fel! címmel már a kilencedik árverést szerveztük, annyian keresik. Sokféle okból. A grafikája miatt, azért, mert érdekes a témája, valamilyen korszakot jellemez, vagy egyszerűen nosztalgiát ébreszt egy mára gazdaságilag versenyképessé vált, középkorú rétegben: ütöttek le már itthon Star Wars-plakátot egymillió forint feletti összegért.

És önöknek mi volt eddig a legnagyobb fogásuk?
A Tüskevár eredeti, kézzel írt, sok száz oldalas kézirata. Ez nagyon érdekes sztori. Egy Fekete István nevű embertől került hozzánk. Az író Fekete István sírjánál ismerkedett meg az özvegyével, barátok lettek, és ő lett a jogok képviselője. Mióta ezt a tételt rengeteg pénzért eladtuk,

Sosem bánta meg, hogy nem maradt a nyomdászatnál?
Egyáltalán nem. Elég kalandos és változatos a hivatásom, én pedig mindig kalandvágyó típus voltam, valahogy benne van a véremben. Ezért mentem el a katonaság után tengerésznek is. Elvégeztem a Mahart tanfolyamát, és 1978 szilveszterén óriási tűzijáték közepette kihajóztam Rijekából. Pár évig hajókáztam, főleg a Földközi-tengeren és Észak-Európában; jó volt, mindenkinek ajánlok fiatalon valami ehhez hasonló dolgot kipróbálásra. Ezután újságíró akartam lenni, jártam is tanfolyamra, aminek a végén az üzemi demokráciáról írt záró­dolgozatom miatt finoman eltanácsoltak a szakmából. Akkor azt találtam ki, hogy tördelőszerkesztő leszek. Közben az egyik középiskolai osztálytársam férje, aki antikvárius volt, megkérdezte, lenne-e kedvem vele dolgozni. Gondoltam, addig elleszek, amíg az Ez a Divatnál – ez volt az álmom – megüresedik egy hely. Eltelt egy hónap, kettő, három, a pozíció fölszabadult, én meg mondtam, hogy köszönöm szépen, már egyáltalán nem érdekel.

Beszippantotta a régi könyvek illata?
Valahogy úgy. És éreztem, hogy a helyemen vagyok, ez menni fog nekem. Az antikváriusságra ugyanis szerintem születni kell. El lehet persze lesni az idősebbektől az apró trükköket, és az állandó önképzést sem lehet megspórolni,

Van olyan olvasó-gyűjtő, akivel a kezdetektől, negyven éve együtt kutatnak az ezek szerint egyre ritkábban fellelhető igazgyöngyök után?
Akadnak páran. Nézzük egymást, ahogyan öregszünk, szinte a másik életének a részei lettünk; ez egészen megható. És van egy kedves történetem is ezzel kapcsolatban. Kiskamaszként kezdett el hozzánk bejárni, előbb a papájával, aztán egyedül egy srác, hozta a kis zsebpénzét, és mindig természettudományi témákat keresett – ahogy nőtt, egyre komolyabbakat. A Gergő nevű fiatalemberből biológiatanár lett, és tavaly nyáron történt, hogy összefutottunk a Tisza-tó egy eldugott kis szigetén, ahol majdhogynem tényleg csak a madár jár. Nagy élmény volt találkozni vele, látni, hogy férfi, kétgyermekes apa vált belőle. Jólesik rágondolni, hogy talán volt valami részem, részünk abban, hogy ilyen strammul megállja a helyét az életben.

Nyitókép és képek: Ficsor Márton