Oswald Spengler A Nyugat alkonyának egyik fejezetében sorra veszi azokat a tulajdonságokat, amelyek egy politikust államférfivá emelnek. Szerinte egy államférfi mindig a tények mestere, vagyis „soha nem cseréli fel azt, aminek lennie kellene, azzal, ami valóban várható”. Nem véletlenül terjedt el napjainkban az a vélemény, hogy hiány mutatkozik tehetséges, rátermett vezetőkből, hiszen sokkal inkább vágyvezérelt, ideologikus gondolkodás jellemzi a kortárs politikusokat, mintsem racionalitás. A két lábbal a földön járás képessége azonban csak szükséges, nem elégséges feltétele a kiváló politikai teljesítménynek, az intuíció legalább annyira fontos összetevő, amint arra a politikai stratégia élő legendája, Henry Kissinger Az állam vezetéséről című nagymonográfiájában – Spenglerre is hivatkozva – rámutat.
Az idén századik születésnapját ünneplő egykori amerikai külügyminiszter annak bemutatására vállalkozott, hogy a múlt és a jelen ismerete, illetve a lehetséges jövő kitapogatásának képessége miként járt kéz a kézben hat 20. századi állami vezető pályájában. Az antik történetírói hagyományokat megidézve tárgyalja Konrad Adenauer, Charles de Gaulle, Richard Nixon, Anvar Szadat, Lee Kuan Yew és Margaret Thatcher politikai portréját részletes eseménytörténetet bemutató, a tárgyalt politikusokról szerzett személyes benyomásait is megosztó írásában.
A vezetői stratégiák sikerességét leginkább az ütemérzék határozza meg, ami részben történelmi tapasztalatokból, részben megérzésből táplálkozik. Kissinger szerint a legtöbb döntés meghozatalakor túl kevés információ áll rendelkezésre, ám egy stratéga nem várhat addig, amíg minden ismeretessé válik a számára, mert azért gyakran túl nagy árat kell fizetnie – akár ténylegesen, akár a mozgástér beszűkülése által. Vagyis tudni kell olvasni a jelekből, meg kell érteni a történelem szavát. Jó példa erre De Gaulle, aki a második világháború lezárását követően elegendő politikai hatalom hiányában inkább visszavonult szerény vidéki házába, és bő tizenhárom évet várt addig, amíg olyan belpolitikai viszonyok jönnek létre, amelyek között szabadon megvalósíthatóvá vált a grandeur helyreállításának stratégiája. Nixon előrelátását is sokan alábecsülik, pedig a század geopolitikájának egyik döntő sakklépését éppen ő tette meg – nem kis részben Kissinger sugallatára –, amikor 1972-ben ellátogatott Kínába, amivel kvázi nagyhatalomként ismerte el Mao Ce-tung rendszerét, és új dinamikát vitt a hidegháborúba. A látszólag párhuzamos életrajzok azonban találkoznak Kissinger univerzumában. Szerinte a hat politikus egyrészt azért volt kivételes, mert egyaránt szerényebb sorból származott, mint az uralkodó politikai elit, másrészt pedig, mert a megörökölt körülményeken túllépve vitte el társadalmát „a lehetséges határáig”, vagyis jelentősen javította nemzete pozícióit.
Erős újévi politikai rajt a Mestertervben: Kereki Gergő műsorában Mráz Ágoston Sámuel és G. Fodor Gábor elemzi Magyar Péter újévi beszédét, Bajnai Gordon színre lépését, az Orbán–Magyar nemzetközi sajtócsatát, a közelgő választás forgatókönyveit, a világrendszerváltás jeleit és az év eleji gazdasági intézkedések politikai hatását.
A Maxima-interjú egyik legerősebb gondolata az volt, amikor Benjamin Netanjahu a jelenlegi globális kihívásokat nem egyszerű politikai vitaként, hanem civilizációs küzdelemként írta le.
A magyar sajtótörténet első nagyinterjúja az izraeli miniszterelnökkel – exkluzív beszélgetés a Mandineren.
A Maxima című műsorban adott megszólalásában Benjamin Netanjahu egyértelművé tette: a nemzeti határok védelme nem politikai ízlés kérdése, hanem a túlélés alapfeltétele. Szerinte ha egy állam nem képes ellenőrizni, ki lép be a területére, akkor idővel magát az országot is elveszíti.
A Maxima műsorában adott először nagyobb terjedelmű interjút magyar lapnak Benjamin Netanjahu. A beszélgetés középpontjában Magyarország és Izrael szövetsége, valamint a nemzeti szuverenitás kérdése állt.
Roger Köppel, a svájci Weltwoche főszerkesztője szerint miközben a világban ismét kialakul a nagyhatalmi befolyási övezetek politikája, addig az EU „egy fantáziavilágban él”.
Roger Köppel, a svájci Weltwoche főszerkesztője több fontos pontban is egyetért Orbán Viktorral, lenyűgözte a kormányfő sajtótájékoztatója, de az alpesi ország „horrorszilveszteréről” is elmondta a véleményét.
Két éve amolyan eljövendő helytartóként-revizorként járnak-kelnek, tiszásra és nem tiszásra osztva az országot, köpködött kategóriába rakva fideszest, „óellenzékit” és centristát egyaránt.
Beállt az Iszlám Államba a kislányával, majd visszament Angliába, és sztár lett. A Nyugat, az Nyugat.