A mozgástér növelésének stratégiái

Oswald Spengler A Nyugat alkonyának egyik fejezetében sorra veszi azokat a tulajdonságokat, amelyek egy politikust államférfivá emelnek. Szerinte egy államférfi mindig a tények mestere, vagyis „soha nem cseréli fel azt, aminek lennie kellene, azzal, ami valóban várható”. Nem véletlenül terjedt el napjainkban az a vélemény, hogy hiány mutatkozik  tehetséges, rátermett vezetőkből, hiszen sokkal inkább vágyvezérelt, ideologikus gondolkodás jellemzi a kortárs politikusokat, mintsem racionalitás. A két lábbal a földön járás képessége azonban csak szükséges, nem elégséges feltétele a kiváló politikai teljesítménynek, az intuíció legalább annyira fontos összetevő, amint arra a politikai stratégia élő legendája, Henry Kissinger Az állam vezetéséről című nagymonográfiájában – Spenglerre is hivatkozva – rámutat.

Az idén századik születésnapját ünneplő egykori amerikai külügyminiszter annak bemutatására vállalkozott, hogy a múlt és a jelen ismerete, illetve a lehetséges jövő kitapogatásának képessége miként járt kéz a kézben hat 20. századi állami vezető pályájában. Az antik történetírói hagyományokat megidézve tárgyalja Konrad Adenauer, Charles de Gaulle, Richard Nixon, Anvar Szadat, Lee Kuan Yew és Margaret Thatcher politikai portréját részletes eseménytörténetet bemutató, a tárgyalt politikusokról szerzett személyes benyomásait is megosztó írásában.

A vezetői stratégiák sikerességét leginkább az ütemérzék határozza meg, ami részben történelmi tapasztalatokból, részben megérzésből táplálkozik. Kissinger szerint a legtöbb döntés meghozatalakor túl kevés információ áll rendelkezésre, ám egy stratéga nem várhat addig, amíg minden ismeretessé válik a számára, mert azért gyakran túl nagy árat kell fizetnie – akár ténylegesen, akár a mozgástér beszűkülése által. Vagyis tudni kell olvasni a jelekből, meg kell érteni a történelem szavát. Jó példa erre De Gaulle, aki a második világháború lezárását követően elegendő politikai hatalom hiányában inkább visszavonult szerény vidéki házába, és bő tizenhárom évet várt addig, amíg olyan belpolitikai viszonyok jönnek létre, amelyek között szabadon megvalósíthatóvá vált a grandeur helyreállításának stratégiája. Nixon előrelátását is sokan alábecsülik, pedig a század geopolitikájának egyik döntő sakklépését éppen ő tette meg – nem kis részben Kissinger sugallatára –, amikor 1972-ben ellátogatott Kínába, amivel kvázi nagyhatalomként ismerte el Mao Ce-tung rendszerét, és új dinamikát vitt a hidegháborúba. A látszólag párhuzamos életrajzok azonban találkoznak Kissinger univerzumában. Szerinte a hat politikus egyrészt azért volt kivételes, mert egyaránt szerényebb sorból származott, mint az uralkodó politikai elit, másrészt pedig, mert a megörökölt körülményeken túllépve vitte el társadalmát „a lehetséges határáig”, vagyis jelentősen javította nemzete pozícióit.