Erdély szeretete a vérében van – székelyföldi séta III. Károllyal

Boris Kálnoky 2022 nyári riportja a Mandiner hetilapból

Gyönyörű ez a nap a Székelyföld peremén, Brassótól északra, az Olt partján fekvő, aprócska Miklósváron. Korábban csöpögött az eső, de mostanra kisütött a nap, és csak enyhe szellő lengedez.

„Nézzék!” – kiáltja meglepetten valaki, és ujjával a levegőbe mutat. Valóban ritka látvány: a mohával benőtt háztetők felett szajkó hajtja a gólyát. A gólyák hetekkel korábban megérkeztek, némelyik még mindig a fészkét igazítja, de a legtöbbjüknél már kikeltek a fiókák, s bizony etetni kell őket.

Az a madár biztosan a saját fiókáját védelmezi, mondja. És valóban, a poros utcácskán néhány méterrel arrébb a szajkó fiókája próbál búvóhelyet találni.

A trónörökös lehajol, hogy finoman az út szélére hessegesse, a virágok közé. Felnéz. „Valahol itt kell lennie a fészeknek” – jegyzi meg. Észre is veszi, ott van a fészek az eresz alatt.

Három éve már, hogy a walesi herceg legutóbb Erdélybe látogatott, arra a helyre, amelyet különösen kedvel. Egyébként minden évben eljön, általában májusban. A világjárvány miatt egy ideje nem jöhetett, de most újra itt van, és szokás szerint néhány barátja is elkísérte – az éber, napszemüvegük mögül potenciális veszélyforrást kémlelő brit és román biztonságiakról nem is beszélve.

Mi az, amit Károly herceg ennyire kedvel ezen a vidéken? Idézték már, hogy

Valóban, Erzsébet királynő egyik ükanyja magyar nemesasszony volt: Rhédey Klaudia grófnő. A kérdésre azonban Károly herceg ezúttal azt válaszolja, a vidék szépsége és az itt élő emberek miatt szeretett bele a helybe. „Egyfajta folytonosságot érzek itt – mondja –, ember és természet egyensúlyát, egy ősidőktől fogva fennálló, hasznos, kedvező körforgást.” A hercegnek van egy kis háza is Zalánpatakon, a Kárpátok lábán. Ott szokott megszállni. „Múlt éjjel medve járt a ház közelében – újságolja –, a kutyák nem akarták abbahagyni az ugatást.”

„Jó újra itt lenni – tűnődik tovább a brit trónörökös –, most legalább látom, mennyit nőttek az almafák.”

Előző látogatásakor ültette őket. Amikor Erdélyben tartózkodik, rendszerint meglátogatja gróf Kálnoky Tibort, e sorok írójának testvérét. Most is ő az, akivel végigballag Miklósváron ezen a békés vasárnapon.

Sok minden megváltozott legutóbbi látogatása óta, és ő mindent látni szeretne.

A kopjafa legtalálóbb angol fordítása, legalábbis azt hiszem, a totem. A kereszténység előtti időkből ered az a hagyomány, hogy ezzel jelölik a sírt. A megmunkált farönkbe az elhunyt életének tanúságául szolgáló jeleket faragnak az itt élő magyarok – a magyarok különleges fajtáját jelentő székelyek. Székelyföld az a része Erdélynek, amelyet Károly a leginkább kedvel.

A herceg figyelmesen hallgatja az ácsot, aki elmondja, mit jelentenek a kopjafára faragott szimbólumok. Legfelül a tulipán: egy nő. Alatta a ferde kereszt azt jelenti: voltak gyerekei. A totemen a többi jel megmutatja, hogy férje is volt, és társadalmi státusza szerénynek mondható.

Egy évekkel ezelőtti miklósvári látogatás alkalmával Károly herceg és szűk körű kísérete szabadtéri színházi produkciót tekintett meg: lovas akrobaták előadását. Az itteni cigány gyerekek műsora volt. A kastélykertben volt az előadás – a kastély egykor a Kálnoky családé volt, ma múzeum. Anna, a sógornőm álmodta meg a produkciót, amelybe spontán módon a herceg biztonsági főnökét is beleírta. Címe: Miért lopta el a cigány a paraszt lovát? A válasz pedig, amelyre sok-sok vágtázás, számos szaltó és bőséges bolondozás után derült csak fény: mert lovagolni akart. A legvégén aztán a gyerekek – némelyik nem volt több hétévesnél – leszálltak a lovakról, és a kerti székeken helyet foglaló királyi nézőközönséghez szaladtak, hogy kézen fogva húzzák őket hagyományos erdélyi körtáncot járni a fűben. Nem mindennapi látvány volt, annyi bizonyos. A program egyébként a romák integrációját célzó projekt része volt.

Meglepődött-e Károly herceg? Kapott-e előzetes tájékoztatást, hogy tudja, mire számítson? „Nem – mondja Károly mosolyogva –, és ez mindig így szokott történni velem. Tegnap is volt itt egy néptáncelőadás, és a végén ugyanezt csinálták velem. Hetvenhárom évesen kezdem kihívásnak érezni.”

A kastélykertben most gyerekek és felnőttek bóklásznak közösen. Ezen a vasárnapon egy helybéli család gyermekének elsőáldozását ünnepli a rokonság. Ünnepi asztalt is terítenek számukra a kastély hatalmas boltíves pincéjében. Ahogy Károly herceg és kísérete körbesétálja a parkot,

Az itteniek megnézik, de úgy viselkednek, mintha a herceg mindennap itt lenne közöttük: senki nem siet oda hozzá, hogy lefényképezze, senki nem integet, senki nem kiált föl. A mosolyok nyugodtak, kedvesek. Persze felismerik, de végül is jó párszor járt már itt 2006 óta. A herceg pedig úgy is viselkedik, mintha tényleg legalább minden második vasárnap megfordulna itt. Mintha itthon lenne ebben a kis faluban.

Valamivel később a társaság tea és kávé mellé telepedik a miklósvári „Kőkocsma” hátsó teraszán, ezen a barátságos helyen, ahol a fáradt vándorok megpihenhetnek. A herceg fölpillant, s megint gólyafészekre lesz figyelmes. Sok van belőlük 
a faluban. Ez a fészek itt új, idei építésű, s a gólya­pár most végzi új otthonán az utolsó simításokat. Le-lepottyan egy-egy gally, ahogy megpróbálják befűzni a szerkezetbe a többi közé. „Ha erős a szél, előfordul-e, hogy leesik a gólyafészek?” – tűnődik Károly herceg. Valóban ingatagnak tűnik az építmény a villanyoszlop tetején. Láthatólag van rá esély, hogy megtörténjen a baj.

Károly és kísérete most limonádét fogyaszt egy kerti asztal körül, egy kisebb tálon gyümölcskenyeret is kihoznak. A trónörökös persze körbekínálja. Elmondja azt is, miből készül, majd általános eszme­csere következik a gyümölcskenyér jellemzőiről és a konkrét receptről. A tál közepén nagyon ígéretesnek látszik az a darab süti, amelyet kinézek magamnak. Csak utóbb hozzák tudomásomra, hogy azt a külön darabot őfelségének szánták. Megettem a herceg süteményét – igazán finom volt.

Remélem, hogy ennek ellenére vissza fog térni hozzánk.

A szerző az MCC Média Iskolájának vezetője

***

Nyitókép: MTI/EPA/Andy Rain