Teljes kutatási szabadság van, nem a kormány mondja meg, mivel foglalkozzunk – Gulyás Balázs a Mandinernek

Baranya Róbert interjúja a Mandiner hetilapban.

Három évvel ezelőtt nagy viták közepette hozták létre az Eötvös Loránd Kutatási Hálózatot, az átalakítás ellen a Magyar Tudományos Akadémia is tiltakozott. Freund Tamás MTA-elnök a minap úgy fogalmazott, optimistán tekint a két szervezet jövőbeni kapcsolatára, amennyiben ön lesz az ELKH vezetője.
A legjobb viszonyra törekszünk az MTA-val, nem látok olyan tényezőt, amely akadályozná ezt. Maga az a tény, hogy a szétválasztást elfogadták, már pozitívum. Mindenki, akivel beszélgettem, az intézet­hálózati modell mellett tette le a voksát. Ez egy működő struktúra, amelyhez Maróth Miklós kiváló alapot teremtett, ezt kell a következő szintre emelni.

Elődje érdemei között említik, hogy konszolidálta a helyzetet, és működőképes modellt tudott létrehozni. Ön hogyan értékelné az eltelt három évet?
Maróth Miklós remek munkát végzett, hiszen olyan strukturális, szervezeti és közigazgatási változást kellett levezényelnie, amely régóta esedékes és indokolt volt. A legrégebbi intézetek gyökerei a 19. századig nyúlnak vissza, s 1948-ban a hálózat olyan politikai átszervezés eredményeképpen került az MTA-hoz, amely a szovjet akadémia struktúráját és működését tekintette követendő modellnek. Ez egyedül nálunk működött így a közelmúltig, még a hasonló úton járó környező országok is változtattak korábban. Nekünk is meg kellett lépnünk.

Belgiumi, angliai, svédországi, szingapúri tapasztalatai alapján máshol milyen modellek működnek?
A nyugati tudományos akadémiáknak nincsenek intézményhálózataik, nem intézményfenntartók. Az intézményhálózatok önálló szervezetként működnek, így van például Németországban, Francia­országban, Ausztriában és Csehországban is. Ez sokkal eredményesebb struktúra. Ezek az intézet­hálózatok saját maguknak szabják meg a célokat az országos tudománypolitikai prioritások mentén, és ez hatékonyabb, mint az a struktúra, amelyben a kutatóhálózat egy nagyobb szervezet egyik ágaként működik.

Freund Tamás az ingatlan vagyonról szóló vitát jelölte meg fő tisztázandó kérdésként. Hogyan rendezné ezt a problémát?
Tisztában vagyok az ingatlan vagyonnal kapcsolatos kérdés jelentőségével, de ez a kormány kompetenciája. Bízom benne, hogy megnyugtató megoldás születik. Ennél fontosabb az épületekben zajló munka, annak a tudományos és szellemi potenciál­nak a kiteljesedése, amelyet a magyar kutatók képviselnek.

Milyen céljai vannak, alkot-e új programot?
Először is létezik nemzeti tudománypolitikai program, a Neumann János-program, amelynek kereteit a tudományos közösséget képviselő Nemzeti Tudománypolitikai Tanács a minisztériummal közösen fektette le. Ebben kijelölték az országos hálózatok, intézmények helyét. A mi feladatunk, hogy elsősorban e stratégiai elképzelések megvalósítását segítsük a munkánkkal. Ebben a magyar kutatási hálózat a zászlóshajó kíván lenni.

Hogy kell ezt elképzelni: a kormány megmondja egy kutatónak, hogy mivel foglalkozzon?
Természetesen nem, teljes kutatási szabadság van. Azonban ösztönzőrendszer segítségével támogatni kell a nemzeti tudománypolitikai prioritások érvényre jutását. Fel kell szabadítani a kutatók fantáziáját, energiáját, hogy szintet léphessünk a teljesítmény, az eredmények terén. Henry Kissin­ger, az Egyesült Államok egykori külügyminisztere a 2022-ben megjelent Leadership könyvben felvázolta, milyen dimenziókban, mely tengelyek mentén kell gondolkodnia egy vezetőnek. Az egyik az időtengely: a haladás a múltból a jövőbe, átemelve a fontosat, az értékeset, hogy a jelen elvárásainak megfelelően hasznosítsuk, és megújítva adjuk át az utánunk jövő nemzedékeknek. A másik tengely az értékalapú kreativitás tengelye: van egy értékrend, amelyet meg kell őrizni, és valami újat kell alkotni vele, megőrizve felemelni a múlt generációk által teremtett értékeket. A magyar kutatási világ értékeiből újakat kell termelni, közösen gondolkodva a kutatótársadalom minden egyes tagjával. A célom, hogy az eddigi eredményekre építve magasabb szintre emeljük az intézményhálózat munkáját. Ehhez egyrészt meg kell szabadítani a kutatókat a bürokratikus terhektől, másrészt olyan körülményeket kell kialakítani, hogy a tudósok azt érezzék, érdemes egy életen át a kutatási területen maradniuk. És minden tudósnak éreznie kell azt is, hogy felelős résztvevője, sőt alakítója az új kutatási kultúrának, nem pedig elszenvedője.

Mit jelent ez a gyakorlatban?
Amikor 1981-ben kikerültem a lüktető nyugati tudományos életbe, akkor Magyarország az egy főre eső tudományos teljesítménye alapján a 14–15. helyen állt a világon. Jelenleg a Szellemi Tulajdon Világszervezete felmérése szerint a 34. helyen vagyunk, negyven év alatt számos ország megelőzött minket. Miért? Azért, mert hazánkban – más európai államokhoz hasonlóan – nem fordítottak annyi figyelmet a tudományra, mint korábban. Ezzel szemben például Izrael vagy az ázsiai kistigrisek – Szingapúr, Tajvan, Dél-Korea, Hongkong – a semmiből jöttek fel két-három évtized alatt a világ élvonalába. Az Egyesült Államokban 1945-ben Vannevar Bush által bevezetett „nyugati tudománypolitika” alapvetése szerint létezik alapkutatás és alkalmazott kutatás, és mindent ebben a dimenzióban kell kezelni. Az észak-atlanti régió évtizedek óta ezt a modellt követi, ám sok szempontból már elavult a felfogás. Nem lehet szétválasztani a kettőt, nem működik, hogy az MTA és bizonyos kutató­intézetek csak alapkutatással foglalkoznak, mások, például a Bay Zoltán Kutatóintézet pedig csak alkalmazott kutatással. A kistigrisek szakítottak is ezzel a felfogással, és arra helyezték a hangsúlyt, hogy mi fontos nekik, minek van hatása az ország életére, fejlődésére, az emberek egészségére, jólétére. Szingapúrban például az egyik legsúlyosabb gond a társadalom elöregedése, az ország ötéves tudománypolitikai terveiben ennek a problémának a kezelése a prioritás. A második feladat, hogy még jobb legyen az oktatás, a nevelés, ezáltal még több tudást szerezzenek az emberek, nemcsak a fiatalok, hanem a felnőttek és az idősek is. E prioritások határozzák meg a kutatásokat. Izraelben kiemelt szerepet kapott a hadiipar, és látjuk is, hol tart. Példát kell vennünk ezekről az országokról, hogy megfordíthassuk a trendet. Az a határozott célom, hogy minden évben fel­jebb lépjünk a rangsorban.

Ön szerint mely területeknek kell prioritást élvezniük Magyarországon?
A 20. század első ötven éve a fizika évtizedei voltak, utána a dns felfedezésével a biológia fél évszázada következett. Most az anyagtudományok és a mesterséges intelligencia van a fókuszban. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ezek ma a meghatározó irányok, de mindenképpen foglalkoznunk kell az egészségünkkel és az életmódunkkal, nemcsak az elöregedő társadalom jelenségével, hanem például a tumoros megbetegedések óriási arányával is. Nyilvánvalóan figyelmet kell fordítanunk a környezetünkre, az anyagtechnológiára vagy például a kvantum-számítástechnikára. 

Az új célok megvalósításához nyilván megfelelő anyagi háttérre is szükség van. Hogyan alakulhat a tudományos kutatás finanszírozása?
Csák János kultúráért és innovációért felelős miniszterrel azon dolgozunk, hogy jelentősen bővüljön a finanszírozás, és az állami források mellett egyre nagyobb legyen a piaci forrásbevonás is, de ehhez változás szükséges a kutatási kultúrában is. Megvizsgáltuk, mely területeken van nagy lemaradásunk az országokat az innovációs képességük és sikereik alapján rangsoroló Globális Innovációs Indexben. Ebből kiderül például, hogy a kreativitást tekintve jó helyen állunk, a jogi, adminisztratív környezet terén pedig jelentős a hátrányunk. Elengedhetetlen, hogy a tudományos munka kézzelfoghatóságát is fókuszba állítsuk, hogy a kutatók teljesítményét ne csak a publikációk számában és idézettségben mérjék, hanem a magyar társadalom és gazdaság számára megtapasztalható eredményekben is. Ez az a szemléletváltás, amelyen dolgoznunk kell.

 Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton