Tavaszköszöntő ízek Borbás Marcsival

Borbás Marcsi írása a Mandiner hetilapban.

Tavasszal nagyon korán kelek, aztán igyekszem minél előbb kimenni a kertbe. Élvezem a csendet, melyet csak a hevesen udvarló madarak éneke tör meg. Elsétálok a virágágyások mellett, meglesem, vajon kibújtak-e már a földből az elvetett magok. Aztán behunyom a szemem, és nagyot szippantok a friss levegőből. Miközben az éltető hűvösség áramlik a tüdőm felé, eláraszt a virágzó fák, bokrok, a harmatos fű meg a föld illata, és megszületik bennem egy különös érzés – ünnep van. Véget nem érő tavaszünnep.

Gyerekkoromtól kezdve csodáltam anyukámat, és el nem tudtam képzelni, hogyan csinálja azt, hogy minden évben addigra lesz a naposcsibéből kilencven­dekás vagy maximum egykilós csirke, mire a sárgarépa ujjnyi vastaggá fejlődik, a zöldborsó hüvelyeit pedig éppen csak kitöltik a zsenge szemek. Ilyenkor, szigorúan egy évben egyszer készült nálunk a gyenge húsú – ma már divatos kifejezéssel – bébicsirkéből rántott hús vagy petrezselymes, májas keverékkel töltött csirke. Azért csak egyszer, mert természetesen az állatok tovább növekedtek, és elpazarolni nem lehetett az ekkora méretű tyúknövendékeket. Édesanyám külön panírmorzsát is készített a rántott változathoz. A friss kenyeret félbevágta, és az ujjaival kikaparta a belső, fehér részt. Mit sem tudtunk még akkoriban arról, hogy a világ más részein ezt pankomorzsának hívják. Azt viszont tudtuk, hogy az ebbe panírozott csirke elképesztően ropogós és aranyszínű, a beleforgatott nudli vagy kakaós gombóc pedig mindennél finomabb csemege. A rántott hús mellé zöldborsófőzelék készült sok petrezselyemmel, tejjel, tejszínnel, pici cukorral. Nagyon figyelni kellett rá, nehogy túlfőzzük, hiszen pillanatok alatt elkészült.

Nem győzök hálát adni a természet bölcsességéért, hiszen a hosszú és szürke tél után üdítő kincsekkel halmoz el bennünket. Előbújik a medvehagyma, friss hajtásokat hoz a csalán, a spenót pedig zsenge, nyersen is fogyasztható leveleket növeszt. Az ősszel elvetett fokhagyma szintén büszkén mutatja a sorát, és a petrezselyem is életre kel a napsugaraknak hála. Ezekből készül nálunk tavasszal a spenótfőzelék, mely szintén ünnepi fogás.

Édesanyám receptjében azonban nyoma sincs sem a turmixnak, sem a zsemlének. Csupán a harsogóan zöld levelek uralják az ételt, melyeket szépen kísér az édeskés tej. Elsőként a zöldségekkel foglalatoskodunk. Ha nincs kertünk, vagy nem jutunk hozzá a fiatal spenótlevelekhez, akkor a nagyobbakról mindenképpen válasszuk le a vastag eret és a szárat. Az újhagymát és a többi levelet alaposan mossuk meg. Ezután vizet forralunk, és rövid időre minden zöldet beledobunk. Ha a víz visszaforr, egy-két perc elteltével már ki is vehetjük őket, a hagymát azonban érdemes egy picit tovább benne hagyni. Ha elkészültünk, várunk egy keveset, hogy hűljenek. Amikor már állja a kezünk, durvára felvágjuk a leveleket. Ezután elkészítjük a rántást. Egy kanál kacsazsíron vagy vajon megfuttatjuk a fokhagymát, majd egy kanál lisztet világosra pirítunk rajta. Ezután hozzáadjuk a felaprított zöldségeket, majd azonnal felöntjük hideg tejjel. Pici sót és cukrot teszünk hozzá, és rövid ideig forraljuk. Tükörtojás vagy bundás kenyér dukál hozzá.

Ezek a friss és különleges alapanyagok is bizonyítják, milyen sokféle testi és lelki táplálék áll a rendelkezésünkre, ha elfogadjuk a természet ajándékait, ha megművelünk egy darabka földet, vagy építünk egy csinos kis tyúkólat, amit benépesítünk. Olyan korban élünk, amikor ideje van a gondolkodásnak és az egymásról való gondoskodásnak. Milyen szép lesz, amikor a zöld pázsitok egy részét konyha­kertek foglalják majd el, és egyre több ember leli újra örömét a teremtésben, a növények gondozásában! Óriási élmény, mikor leszedem a friss, tökéletesen érett, illatos zöldségeket, és ezerféle változatban készítem el őket. Tavasztól késő őszig táplál bennünket a kert, közben a kamra és a fagyasztó is megtelik. Télen pedig nincs más dolgunk, mint megpihenni, terveket szőni, kinyitni egy üveg lekvárt, és él­vezni a munkánk gyümölcsét.

Együttműködésben az Egy.hu-val

Nyitókép: Mandiner-archív