A balatoni nádasokat filmezi, közben a mesterséges értelemmel kísérletezik. Költő, író, filmrendező, kulturális menedzser, évekig vezetett magyar kulturális intézetet Berlinben. Most éppen a Veszprém–Balaton 2023 Európa kulturális fővárosa projekt főtanácsadója, nem mellesleg messze a legszabadabb ember, akivel valaha találkoztam. Can Togayjal felsőörsi házában beszélgettünk magyar és török identitásról, Egyiptomról és más hazákról, valamint arról, jó játék-e a mesterséges intelligencia.
Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban
Can Togay Budapesten született 1955-ben. Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, színész, költő, kurátor, kulturális diplomata, egyetemi tanár, a Berlini Collegium Hungaricum korábbi igazgatója, a Veszprém–Balaton Európa kulturális fővárosa projekt főtanácsadója. Szülei törökök, gyermekkora egy részét Németországban töltötte. 1969-től Halász Péter társulatának tagja volt. 1973 és 1978 között az ELTE német–angol szakára járt, majd az Université Sorbonne-Nouvelle-en végzett francia–német összehasonlító nyelvészet szakon. 1984-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán rendezőként. Számos nemzetközi filmben játszott jelentősebb szerepet, sok más munkája mellett Bereményi Gézával közösen jegyzi A Hídember forgatókönyvét.
***
A Facebook-oldala tele van MI-képgenerátorral készített „mesterséges” fotókkal és festményekkel. Miért izgatja ez a dolog ennyire?
Jó lenne, ha mesterséges intelligencia volnék, mert akkor tömören tudnék erre a kérdésre válaszolni. Egy biztos, amikor a ChatGPT megjelent, amely egy hatalmas szövegkorpusszal dolgozó gépi intelligencia, rögtön érdekelni kezdett. Talán azért, mert amióta az írástudó eszemet tudom, ilyen vagy olyan minőségű, formátumú, műfajú szövegekkel vagyok elfoglalva. Évekkel ezelőtt, amikor a posztgraduális dolgozatomat írtam Franciaországban, foglalkoztam valamennyit a gépi fordítással is; annak idején az volt a kiindulás, vajon hogyan lehet matematikai modellekkel leírni szemantikai, jelentésbeli egységeket. Egyelőre játékként fogom fel mindezt, ahogy mások, én is kísérletezek vele, mire használható.
és megkértem, hogy egyszerűsítse és rövidítse őket nekem. Ugyanezzel a lendülettel dialógusokat írattam annak modellezésére, hogy például Wittgenstein és Platón hogyan vitatnának meg bizonyos kérdéseket. Ami viszont az említett, MI generálta képeket illeti, érthető, hogy miért foglalkoztatnak ennyire. Sok dolgom volt és van képekkel, filmes is vagyok, gyakran fotózom, érdeklődöm a képzőművészet iránt, előfordul, hogy installációkat hozok létre, köztéri alkotásokat tervezek, rajzolgatok, festek is. Most pedig hirtelen feltűnt egy eszköz, amely közvetlen kapcsolatot hoz létre nyelv, szöveg és kép között. Persze hogy izgat.
Játéknak nem túl félelmetes ez?
Szerintem inkább lelkesítő. Egyben különös, az az érzésem, mintha az utóbbi években a magára port gyűjtő nyelvészet, nyelvről való gondolkodás térne vissza új, energikus funkcióban. A látszat ellenére sok mindent rehabilitál a mesterséges intelligencia megjelenése azzal együtt, hogy más dolgokat megkérdőjelez.
Ezt hogy érti?
Egyetemi éveimben, a hetvenes évek elején-közepén a nyelvészet volt az ünnepelt humán fő tudomány, világszerte sztárnak számítottak a nyelvészek, a nyelvészeti szempont mint kulcs mindenütt jelen volt. Aztán mint minden megváltónak ígérkező tan, persze nem váltotta be a nagy ígéreteket, hanem tette tovább a dolgát, már árnyékban. Most viszont a nyelvi szempontoknak újból nagyobb és érzékelhető jelentőségük lesz. A mesterséges intelligenciával a természetes nyelv révén kommunikálunk, nem mindegy tehát, hogy a nyelv hogyan épül, mint működik, milyen szerepe lesz az utasításokban a szemantikának, a szintaxisnak és a többi. Hogy a gondolkodás, a fantázia, a kreativitás miként vesz részt a nyelvi utasítások megfogalmazásában. És hogy ezáltal mi újat tudunk meg a gondolkodásunkról. Talán itt is lehet a lelkesedésem nyitja, nevezetesen, hogy két fontos érdeklődési köröm, a nyelvi és a képi alkotás ezennel hirtelen összeért.
Volt egy osztálytársam a filmfőiskolán, aki ma ugyan szkeptikus a mesterséges intelligenciával kapcsolatban, annak idején
És most tessék, itt vannak ezek az MI-képgenerátorok. És mielőtt a fotósok vagy a képzőművészek tetemre hívnának, szerintem nem az ő művészetüket kérdőjelezi meg a mesterséges képalkotás. Az MI generálta kép nem fotó és nem festmény, és főleg önmagában még nem műalkotás. De ez is képalkotó eszköz, amely esztétikailag érvényest hozhat létre. Mert az emberi kreativitásnak, fantáziának fontos szerepe van benne, éspedig különös módon szinte egyenesen a nyelven keresztül.
Innen már csak egy lépés az ember gépek általi leigázása – sokan legalábbis ettől tartanak.
Effajta jövőképek engem nem borzongatnak, ahogyan a radikális disztópiák sem. De nem akarom alábecsülni a kihívást, amit a mesterséges intelligencia állít mindannyiunk elé társadalmilag-gazdaságilag ezerféle irányban; biztos, hogy egy újabb, sok mindent megváltoztató ipari-technikai-kulturális paradigmaváltás kellős közepén járunk. Ám
Ahogyan a közlekedésnek, ugyanúgy az MI-nek is ki kell tapasztalni lépésről lépésre a veszélyeit, és ennek alapján szabályozni a működését. Mert akár lelkes valaki, akár szörnyülködik, a karaván attól még halad.
Azt mondta, egész életében szövegekkel foglalkozott. Megvan az első pont, amikor rájött, hogy ez egy egész életpálya alapja lehet?
Pontosan emlékszem, mikor éreztem azt, hogy ez egy társadalmilag elfogadott, létező tevékenység lehet. Gyermekkoromban egy barátommal – én elsős voltam, ő két évvel idősebb – épp a kertben játszottunk, és megkérdeztem tőle, hogy ők ott harmadikban, ami időben nekem beláthatatlanul messze volt, mégis mit csinálnak. Mindenféle tantárgyat felsorolt, majd hozzátette, hogy fogalmazásokat is írnak. Szöget ütött a fejembe: az mi vajon? Hát, hogy az ember valamit ír. De mit? Bármit, ami eszébe jut? Akár. Arra gondoltam, hogy ha bármit írhatok, ami eszembe jut, talán nem is lesz rossz majd harmadikban. De ekkor még csak meglegyintett a fabulálás lehetősége. Később különböző formákban kerültem kapcsolatba szövegekkel, hol színészként, hol induló nyelvészként, hol filmesként, hol kulturális menedzserként, hol kreatívként. Írni késő kamasz koromban kezdtem, ami aztán évekkel később napi szükségletté vált; és a vizuális, nem szövegalapú médium is ilyen vagy olyan formában mindig elkísért.
Ez a kert, ahol mégis egy életre eljegyezte magát a szöveggel, hol volt?
A Benczúr utcában. Oda születtem. Korai gyermekkorom és később ifjúságom fontos időszakának helyszíne volt a Magyar Rádió külföldi munkatársainak fenntartott ház.
Török szülei hogyan kerültek éppen ide az ötvenes években?
Fiatal, huszonéves újságírók, politikai emigránsok voltak, előbb Franciaországban, majd Svájcban éltek, tanultak, onnan jöttek Magyarországra – ilyen értelemben fantaszták is voltak. A nyelvek, a magyar közvetítő nyelv és többek közt a török, a görög, a spanyol, az angol, a francia, az arab és ilyen módon a nyelviség nagyon erősen jelen volt ebben a közegben. Talán ez is az írás, a szöveg felé terelt.
Ebben a bábeli zűrzavarban nem volt nehéz kisgyerekként utat találnia?
Minden gyerek azt az életet éli, amit a körülmények felkínálnak neki, és abban áll a hősiessége, hogy a neki rendelt keretben elfogadja a játékszabályokat. Az már valamiképp a gyerekkor vége, amikor az emberben felmerül, hogy ki is léphet az adott keretekből, szembe is fordulhat a körülményekkel. Úgyhogy nem, nem volt nehéz. Voltak persze zökkenők, ami a nyelvet illeti, a szüleim úgy vélték, túl hosszú ideje, hogy még mindig nem szólaltam meg. Nem tudom, ez miért okozhatott riadalmat, hiszen az a veszély nem fenyegetett, hogy talán soha nem mondok ki egy szót sem. Anyám orvoshoz vitt, és ő azt tanácsolta neki, hogy ne szembesítsenek több nyelvvel. Akkoriban még az volt az uralkodó felfogás, manapság már, szerintem helyesen, azt mondják, nyugodtan beszéljen a gyerek minél több nyelvet, egyszer úgyis mindegyik helyrekerül benne.
Az orvos javaslata után végül milyen nyelven kezdtek el beszélni önnel otthon, hogy megszólaljon végre?
Magyarul. De mivel még csak néhány éve éltek itt, nyilván rosszul. A mai napig vannak küzdelmeim emiatt. A nyelv legmélyebb valóságát anyanyelvi környezetben szívjuk magunkba. Anyánk, apánk, nagyszüleink közvetlen forrásából. Erre az alapra épül később minden. Nekem ez a réteg a magyarban és a törökben is különböző módon, de hiányos.
Akkor nincs is igazán anyanyelve?
Talán a török volna az, hiszen annak a fordulatai ivódtak belém a legmélyebben. Ezt viszont nem tudtam rendesen kibontani: megtörtént a nyelvi alapozás, de arra már egy másik nyelv épült.
És mivel magyarul végső soron a saját szakállamra kellett megtanulnom a környezetemből, a kifejezések otthoni árnyalata, a nyelvi ösztönösség időnként hiányzik. Bizonyos kifejezéseknél írás közben olykor el is bizonytalanodom. Ilyenkor megkérdezem a feleségemet, biztos, hogy úgy mondják-e. Egyébként úgy.
Pedig a felesége is félig finn származású.
Igen, de ő tizennégy éves koráig Magyarországon nevelkedett magyar lelkész édesapa mellett. Bár az édesanyja nem tudta jól a nyelvet, otthon is magyarul beszéltek, a magyar nyelvi közeg volt számára a meghatározó.
Azóta pedig ön is megtanult még ha nem is finnül, de németül, franciául is, mindkét országban sok időt töltve. Ahány nyelv, annyi identitás?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy
Az identitás amúgy sem statikus valami, hanem egy állandó dinamika, amiben az elemek variálódnak. Hol az egyik, hol a másik kerül az előtérbe. Mindenkinek sok elemből tevődik össze az identitása, még akkor is, ha csupán az anyanyelvét bírja, és egész életét egy országban élte le. Fontos, hogy az identitást a külvilág is erősíti – vagy éppen gyengíti. Ennyiben talán valóban speciális a helyzetem. Azzal, hogy több országban éltem, több nyelvhez és kultúrához kötődöm, az adott nyelv és kulturális kontextus függvényében az identitásomnak is mindig más elemei lettek hangsúlyosabbak: teljesen mást jelentett például Magyarországon török származásúnak lenni az ötvenes-hatvanas években, mint magyarként élni Németországban előbb gyermekként és kamaszként, majd már középkorú intézményvezetőként a Collegium Hungaricum Berlin élén az ezredforduló után.
Fix pont azért akad az identitásában a többnyelvűségen kívül?
Mindegyik elem állandó, csak váltakozó erősségű. Mégis van egy különös, valóban konstans elem. És ez a viszonylagos idegenség, talán kívülállóságnak is lehet mondani bizonyos tekintetben. Ha ezt feladnám – egyébként nem döntés kérdése –, az identitásom egyik lényegi eleme szűnne meg. De azért teljesen idegen sem szeretnék lenni.
Mindemellett a származásomhoz és így bizonyos értelemben az idegenségemhez is ösztönösen ragaszkodom. Furcsa libikóka. Erről jut eszembe, hogyan lettem János.
Hogyan?
Kilencéves forma lehettem, egyedül voltam otthon a Benczúrban, amikor becsengetett hozzánk egy fehér bajuszos, mesebeli paraszt bácsi, valami miatt a szüleimet kereste. Mondtam, hogy nincsenek itthon, mire megkérdezte a nevem. „Dzsan”, válaszoltam. Ő erre figyelmesen megnézett magának. „János lesz az!”, mondta végül. Nagyot nyeltem. A János nevet alkalomadtán e bácsi miatt használom a mai napig.
Mi hozta haza önöket olyan sok, Németországban és Finnországban eltöltött év után? A Magyarországhoz való kötődés?
Szerencsés együttállás volt. Még Németországban éltünk, de már érett egy ideje, hogy hazajönnénk Magyarországra. Hosszú éveket töltöttünk Németországban, és sok minden köt bennünket ide: a gyermekeink, az édesanyám, a rokonaim, a barátaink, a házunk – egyszóval az otthon. Amikor 2018-ban meghívtak, hogy vegyek részt a Veszprém–Balaton 2023 Európa kulturális fővárosa projektben, örömmel elfogadtam az ajánlatot.
Gyorsan vettek is a közelben egy házat?
Nem – és ez volt a másik szerencsés adottság: a felsőörsi házunk ekkor már régen megvolt. Zsuzsának régi szerelme ez a környék, gyerekként mindig Almádiban nyaraltak, a sógoroméknak Káptalanfüred felett van házuk. Sokat jártam én is ide. Amikor megvettük ezt a telket a kétezres évek elején, az volt a tervünk, hogy a három fiunk közül a két kisebbel ideköltözünk. Ez meg is történt volna, ha közben nem nyerem el a berlini igazgatói állást.
Közben a sok identitás mellé lassan felzárkózott a balatoni is?
Bebíró vagyok, maradjunk ennyiben. Ismerem a környéket, kötődöm is hozzá, így ami a Balatont illeti a Veszprém–Balaton EKF két tagjából az elsővel kellett csak jobban megismerkednem. Művészeti-kreatív főtanácsadóként részt vettem a stratégiai kérdések kialakításában, általános művészeti koncepcióra és konkrét munkák elvégzésére teszek javaslatokat, részt veszek a kommunikáció munkájában, és megrendeztem a nagy megnyitó eseményt. Az EKF komplex és nagyszabású projekt, amelynek a formátuma sok tekintetben szokatlan. Rövid néhány év alatt a legkülönbözőbb igényű, nagyságrendű és nehézségű esemény, rendezvény, infrastrukturális beruházás, rövid és hosszú távú vállalkozás indul el ugyanarról a rajtvonalról, és kell ugyanazt a célszalagot átszakítania. Mindezt bonyolult és szigorú szabályozók szerint működő, erre a feladatra felépült szervezet menedzseli. Sokszor felmerül bennem a vicc poénja, hogy elvileg ilyen állat nincs is. De jó, hogy van. Nagy lehetőség sok értelemben.
És meghatározható, hogy mi a célja?
Az egyik, ha már az identitásról sok szót ejtettünk,
Ehhez az eseménydús éven túl hosszabb távú, fenntartható stratégia szükséges. Kétségtelen, hogy a térségnek bőven megvannak az adottságai ahhoz, hogy mind rövid, mind hosszú távon európai láthatóságú kulturális, kreatív régióként definiálhassa magát. Ez a megfelelő stratégiai keret, és ezért ez az EKF fő célja. Az a feladat tehát, hogy sok olyan projektet indítsunk útjára, amely természeténél fogva generálja a további fejlődést, illetve megteremti a feltételeit. Talán megengedhető ebben az összefüggésben egy ambiciózus példa: amikor Széchenyi elindította a gőzhajózást a Balatonon, tudta, hogy ezzel nem csupán úri szórakozást vagy közlekedési eszközt vezet be, hanem kultúrát, életmódot, gazdaságot is teremt. Kikötők, nyaralóvillák épülnek, látogatók jelennek meg, velük együtt új igények, kiépül az infrastruktúra, és még sorolhatnám. Ebben a szellemben érdemes dolgozni. Félreértés ne essék, nem az EKF teremti meg a régió értékeit, hiszen ez kulturálisan eleve gazdag vidék. De az új kezdeményezések magasabb szintre emelhetik. A térség egyre inkább összenő, és a fővárossal is egyre intenzívebb a kapcsolata. Ebből számos kihívás, közöttük ökológiai természetű is fakad, főleg most, hogy a pandémia következményeként, de amúgy is folyamatosan növekszik itt a lakosság. Az EKF természetesen nem tudja megválaszolni ezeket a kérdéseket, de projektek formájában felveti őket, és projektek formájában javaslatokat tesz. Ez közel áll ahhoz, ahogyan én szeretek, tudok dolgozni.
Aminek a lényege, legalábbis én így látom az egymást követő életszakaszaiból – színház, film, intézményvezetés –, hogy mint afféle menedzser előbb létrehoz, felépít valami újat, majd szép lassan elengedi.
Egyik tevékenységet sem engedném el örökre, időről időre visszatérnek. Ami felkelti az érdeklődésem, azzal szívesen foglalkozom. Nem szeretnék egész életemre egyetlen jelmezt felölteni. De azt, amit éppen kell, hogy azt csináljam, amit szeretek, szívesen felveszem: amikor filmmel foglalkozom, úgy viselkedem, mint egy filmes, amikor igazgató vagyok, akkor úgy teszek, mint egy igazgató. A világ amúgy sok tekintetben is errefelé halad: az emberek egyre gyakrabban váltják életkereteiket, munkájukat.
Van olyan jelmez, amit bár lehetett volna, soha nem akart vagy nem mert magára venni?
A költőét. A bölcsészkaron megmutattam egy tanáromnak a verseimet, aki több költőt is „felnevelt”. Amikor aztán néhány javaslattal visszaadta az írásokat,
azt mondta: „Akkor most maga magyar költő lesz. Jól megfontolta?”
Kicsit vészjóslóan hangzott a kérdés. Amennyire elriasztott, annyira fel is szabadított. Egyúttal felhatalmazott arra, hogy külső szempontokat, következményeket figyelmen kívül hagyva, megnevezés és szerepválasztás nélkül írjak. Ezt a szabadságot egyre nehezebb megőriznem. De igyekszem.
Ha már magyar költő nem lett is a klasszikus értelemben, kétkötetnyi verse összegyűlt az évtizedek alatt, az Egyiptom és más hazáim című előadóestjén, amely a Katona József Színházban fut sikerrel, ezekből és az azóta születettekből is válogat. Egyiptomról eddig szó sem volt a hazák között.
A cím, a színház kérésére, akkor született, amikor még nem tudtam, miből áll össze ez az est. A haza foglalkoztatott témaként, de nem szerettem volna a hazáim között rangsorolni, ezért felidéztem egy helyet, amihez nincs közöm. És mivel Egyiptomban már jártam, van is egy ilyen című versem, ha azt emelem ki, a valódi hazáim nem sértődhetnek meg.
Forgatókönyveket is ír néha még a versek mellett?
Persze. Az írást, akármilyen jelmez van is rajtam éppen, nem lehet abbahagyni, belső kényszer. A film pedig sajnos nem egyszerű, de folytonos kihívás. Így igen, írok forgatókönyvet. Most éppen Rubin Szilárd Csirkejáték című regényének az adaptációjával vagyok elfoglalva Rövid történet az örök szerelemről címmel. Bízom benne, hogy nem az asztalfióknak, majd meglátjuk.
Emellett videózza, hogyan hullámzik a nádas a Balatonon.
Ezt honnan tudja?
Szoktam nézni ezt is a Facebookján.
Jó tudni, hogy van a morzsáknak is közönsége.
Akad. És mit csinál még, amikor nem író vagy főtanácsadó?
Írni mindig írok.
Társam van, aki sok mindenben a munkatársam is, gyermekeim, unokáim. Még barátok is akadnak. Látja, sokat posztolok mindenfélét. Olvasok is mindenfélét. Leggyakrabban filozófiát. Sétálok a kutyával. Behozom a fát. Levelezek. Újságokat olvasok. És figyelem, mi zajlik hazáimban, Magyarországon, Finnországban. Követem a német belpolitikát, a francia közéletet, a török választásra való készülődést.
Vissza a gyökerekhez?
Tény, hogy egyre gyakrabban foglalkozom a családom burjánzó történetével… És a török nyelvvel.
Amikor megérkeztünk, futballmeccset nézett. A fociban kinek szurkol?
Az egyetlen sportág, ahol a törököknek.
Török–magyar esetén?
Volt ilyen. Egyszer egy Fenerbahçe–Honvéd-meccs idején be is hívott a Bajza utcai zenei általános igazgatója, kérdezte, kinek drukkolok. Mondom, a Fenerbahçénak. Ő meg szépen hazaküldött, hogy ezt nyugalomban megtehessem.
És ki nyerte a mérkőzést?
Fogalmam sincs. Maradjunk annyiban, hogy biztos döntetlen lett.
Can Togay estje, az Egyiptom és más hazáim legközelebb május 18-án 19.15 órakor lesz a Katona József Színház Sufni termében. Közreműködnek: Hámori Gabriella és David Jengibarjan
Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton