A konzervatív történészfejedelem

Székesfehérvári katolikus polgárcsaládban nevelkedett, a helyi cisztercita főgimnáziumban érettségizett, majd a Budapesti Tudományegyetemen szerzett diplomát. Az egyetem mellett felvették az Eötvös József Collegiumba, a szellemi elit egyik kiemelkedő nevelőintézményébe is.

Széles körű ismertségre az 1913 végén megjelent, A száműzött Rákóczi című könyvével tett szert, amelyben a szabadságharca leverése után emigrációba kényszerülő fejedelem példáján keresztül igyekezett bizonyítani, hogy a függetlenségi politika a nemzet valós szükségleteit és lehetőségeit elfedő illúzió és retorika csupán. Művéből rövid idő alatt országos botrány lett. Az ellenzékben lévő Függetlenségi Párthoz kötődő sajtótermékekből támadások özöne zúdult rá, és képviselőházi interpellációkban vonták kétségbe a hazafiságát.

Öt évvel később, 1918-ban jelentette meg az alapvetően német olvasóközönségnek szánt, magyar fordításban A magyar állam életrajza címet viselő kötetét. Ebben népünk helyét a keresztény-germán kultúrkörön belül jelölte ki, ahol „a keresztény tekintély elve egyesült a germán szabadság eszméjével”, létrehozva „a liberális szabadság korlátlanságával szemben a méltányosság, a suum cuique politikai elvét, mely minden egyesnek érdeme szerint enged érvényesülést”.

Szekfű Gyula kétségkívül legnagyobb hatású munkájának a történelmi Magyarország felbomlá­sának sodrában, 1920-ban közzétett Három nemzedék – Egy hanyatló kor története című könyv tekinthető. Művében az 1820 és 1920 közötti három emberöltő küzdelmeit egyértelmű hanyatlás­történetként ábrázolta, amely az első világháborús vereségünkkel járó összeomlásban csúcsosodott ki. A tragédia legfőbb okaként a nyugati eszmék, a liberalizmus kritikátlan, nem honi viszonyokra szabott átvételét határozta meg. Az általános közhangulatot alátámasztó kötet gyorsan népszerűvé, szellemi alapvetéssé vált, és 1942-ig hét kiadást ért meg.