Tanult műveletlenség

Amit nem művelünk, az parlagon marad, mint a parlagfüves föld. Amit nem tapasztalunk meg, az mintha nem is lenne. Mindenki, mint egy kísérleti egér, egyetlen labirintusba van belekényszerítve a modern világban, így fordulhat elő, hogy míg a város főterén fegyveres harcok dúlnak, a mellék­utcákban az emberek kényelmesen vásárolgatnak a díszes boltokban. Vagy a muzsikusok zenélnek az antik Rómában, miközben a város lángokban áll. A kizárólag praktikus emberek még akkor is zenélnek, amikor a kevesek már a lángokat igyekeznek oltani. De hiába, ahogy ezt a történelemből tudjuk.

Régen a műveltség volt a tudás legmagasabb mércéje, ma a konkrét feladat ellátásához szükséges szaktudás a tudás legmagasabb foka. Régen a tudás abban a kérdésben sűrűsödött össze, hogy „mi az…?”, ma viszont abban, hogy „hogyan van az…?”. A műveltség a létező világunk egészére kiterjedő, átfogó tudás szinonimája volt, ma erre nincs igazi kereslet, foglalkozzon vele az, akinek ez „a dolga”. Ezzel máris félrehord a „tudáspuska”: ha a tudni vágyót nem az emberi lét végső kérdései motiválják, hanem csupán valamely probléma megoldása – ami persze társadalmi elvárás –, akkor a tanult műveletlenség állapotába kerülhet. Csakhogy a nyiladozó értelmet könnyű félrevezetni.

A tanult műveletlenségnek számtalan jele van. Ilyen a nyegle nyelvhasználat, amikor valaki úgy alkalmazza a nyelvet, ahogy csak az olvasatlanok teszik. Régen a suksükölés számított jelnek, ma az, ha valaki a ragozó magyar nyelvet megpróbálja az indoeurópai nyelvek mintájára elöljárókkal teletűzdelni, a ragozást kiváltani. Nincs -ban, -ben, -val, -vel, hanem csak felé, kapcsolatban, került és hasonlók. Aztán itt vannak az értelmüktől elszakított szavak, melyeket kliséként használnak sokan: „a tömeges balesetnek köszönhetően nyolc ember meghalt.” Valószínűleg az a nyolc ember nagyon gonosz volt…