Emellett – ahogy az apartheid utáni Dél- Afrikában, a baasztalanított Irakban is – képzetlen munkaerővel töltötték fel a közigazgatási rendszert, így az diszfunkcionálissá vált. A fejlesztések elmaradtak, az infrastruktúra pusztul, a mezőgazdaság a klímaváltozás hatásait nyögi, az ország anyagi helyzetét pedig az export 95 százalékát kitevő olaj világpiaci ára határozza meg.
Irak politikáját elsősorban a lakosság 60 százalékát adó síiták, pontosabban azok frakcióinak egymással folytatott harca és az iráni nagy testvér vezényli. A 2003-as „felszabadulást” követően sorra bújtak elő és tértek haza az addig illegalitásban működő csoportok képviselői, s mellettük új síita politikai formációk is létrejöttek. 2005-ben pedig, az első szabad választáson hatalomra jutott Ibrahim al-Dzsafari, akivel kezdetét vette a Teheránhoz húzó miniszterelnökök regnálása.
A hadsereg 2003-as szétzilálódásával Irán-barát milíciák sora alakult meg és fogott fegyvert a megszállók ellen. Többségük aztán pártokkal kötött szövetségeken és személyes átfedéseken keresztül megtalálta az utat a parlamentbe is. Noha a 2005-ös alkotmány törvényen kívül helyezte a kormány ernyőjén kívül működő fegyveres csoportokat, a síita milíciák nélkülözhetetlenné váltak a kormány számára a 2006 és 2008 között a szunnita felkelők és az Al-Káida ellen vívott polgárháborúban. Túlkapásaikkal és szektariánus retorikájukkal azonban elidegenítették a szunnita lakosságot,
így a társadalmi béke az iszlamisták legyőzésével sem állt helyre.
Az egyre önjáróbb, Iránhoz hű csoportok aztán a keleti szomszédban az iraki hatóságok megkérdezése nélkül szálltak harcba Bassár el-Aszad szír elnökért a libanoni Hezbollah milíciával és az iráni Forradalmi Gárdával közösen. Pozíciójuk tovább erősödött, amikor 2014 júniusában az Iszlám Állam terrorszervezet néhány ezer harcosa megfutamodásra kényszerítette az amerikaiak által 20 milliárd dollárból kiképzett és felszerelt iraki hadsereget, a milíciák viszont a síita területek védelmére keltek. A legnagyobb Irán-barát ernyőszervezet, a 130 ezer fegyverest számláló Népi Mobilizációs Erők nemsokára hivatalosan is a hadsereg részévé vált, személyes átfedéseken és kötődéseken keresztül a rendőrségen és több hadosztályban is jelen van. 2018-ban az Iszlám Állam elbukott, a milíciák így ismét az amerikaiakra fordultak rá. Az amerikai légierő a bázisaikat bombázta, amire válaszul ők az amerikai katonákat támadták, majd 2020. január 1-jén az Egyesült Államok bagdadi követségére is rakétát lőttek. Az iraki állam alkalmazásában álló milicisták tehát immár az amerikai adófizetők pénzéből felszerelve harcoltak az amerikai katonák ellen.