Így vergődik Irak – Szaddám Huszein után húsz évvel

Sayfo Omar írása a Mandiner hetilapban, a szerző a Migrációkutató Intézet vezető kutatója

Két évtizeddel a kezdete után az amerikaiak mindössze négy százalékának szokott időről időre eszébe jutni az iraki háború – derül ki az Axios-Ipsos márciusi felméréséből. A szám nagyjából lefedi a frontot megjáró másfél millió katonát, a családjukat és a hozzájuk közel állókat. Irakból nézve azonban máshogy fest a kép. Nekik 2003. április 9-én új időszámítás kezdődött, az ország pedig máig nem tért magához a sokkból.

Szaddám Huszein 2003-as bukásával a nép megszabadult a zsarnoktól, de a fukuyamai álom, Irak metamorfózisa liberális demokráciává nem következett be. Tény, hogy 2005 óta rendszeresen és többé-kevésbé tiszta választásokat tartanak, a leköszönő kormányok többé-kevésbé békésen adják át a hatalmat, a parlament pedig, sok arab ország gyakorlatával ellentétben, nem csak az elnök és a kormány statisztáiból áll. Ezzel együtt úgy köti gúzsba Irakot a washingtoni agytrösztök, pontosabban az ott dolgozó emigráns irakiak által megálmodott demokratikus struktúra, mint Bosznia-Hercegovinát a daytoni szerződés vagy Libanont a taifi egyezmény.

A Huszein szunnita klánja által irányított baaszista rezsimet

A mindenkori elnöknek kurdnak, a miniszterelnöknek síita arabnak, a parlament elnökének szunnita arabnak kell lennie, és hasonló alapon osztották fel az állami pozíció­kat is. A terv azonban kisiklott. Nemcsak azért, mert így az irakiságot végleg kiszorította az egyre erősödő felekezeti identitás, de azért is, mert a választásokat immár öt-kilenc hónapos alkudozások követik, melyek során a síita és szunnita arab, illetve kurd politikusok kormányzati területek megkaparintásával próbálnak állami forrásokat szerezni klientúrájuk hűségének megvásárlására.

A korrupció mindent átitat: hivatalos becslések szerint

Emellett – ahogy az apartheid utáni Dél- Afrikában, a baasztalanított Irakban is – képzetlen munkaerővel töltötték fel a közigazgatási rendszert, így az diszfunkcio­nálissá vált. A fejlesztések elmaradtak, az infrastruktúra pusztul, a mezőgazdaság a klímaváltozás hatásait nyögi, az ország anyagi helyzetét pedig az export 95 százalékát kitevő olaj világpiaci ára határozza meg.

Irak politikáját elsősorban a lakosság 60 százalékát adó síiták, pontosabban azok frakcióinak egymással folytatott harca és az iráni nagy testvér vezényli. A 2003-as „felszabadulást” követően sorra bújtak elő és tértek haza az addig illegalitásban működő csoportok képviselői, s mellettük új síita politikai formációk is létrejöttek. 2005-ben pedig, az első szabad választáson hatalomra jutott Ibrahim al-Dzsafari, akivel kezdetét vette a Teheránhoz húzó miniszterelnökök regnálása.

A hadsereg 2003-as szétzilálódásával Irán-barát milíciák sora alakult meg és fogott fegyvert a megszállók ellen. Többségük aztán pártokkal kötött szövetségeken és személyes átfedéseken keresztül megtalálta az utat a parlamentbe is. Noha a 2005-ös alkotmány törvényen kívül helyezte a kormány ernyőjén kívül működő fegyveres csoportokat, a síita milíciák nélkülözhetetlenné váltak a kormány számára a 2006 és 2008 között a szunnita felkelők és az Al-Káida ellen vívott polgárháborúban. Túlkapásaikkal és szektariánus retorikájukkal azonban elidegenítették a szunnita lakosságot,

Az egyre önjáróbb, Iránhoz hű csoportok aztán a keleti szomszédban az iraki hatóságok megkérdezése nélkül szálltak harcba Bassár el-Aszad szír elnökért a libanoni Hezbollah milíciával és az iráni Forradalmi Gárdával közösen. Pozíciójuk tovább erősödött, amikor 2014 júniusában az Iszlám Állam terrorszervezet néhány ezer harcosa megfutamodásra kényszerítette az amerikaiak által 20 milliárd dollárból kiképzett és felszerelt iraki hadsereget, a milíciák viszont a síita területek védelmére keltek. A legnagyobb Irán-barát ernyőszervezet, a 130 ezer fegyverest számláló Népi Mobilizációs Erők nemsokára hivatalosan is a hadsereg részévé vált, személyes átfedéseken és kötődéseken keresztül a rendőrségen és több hadosztályban is jelen van. 2018-ban az Iszlám Állam elbukott, a milíciák így ismét az amerikaiakra fordultak rá. Az amerikai légierő a bázisaikat bombázta, amire válaszul ők az amerikai katonákat támadták, majd 2020. január 1-jén az Egyesült Államok bagdadi követségére is rakétát lőttek. Az iraki állam alkalmazásában álló milicisták tehát immár az amerikai adófizetők pénzéből felszerelve harcoltak az amerikai katonák ellen.

A Népi Mobilizációs Erők diadalmenetének aztán maguk az irakiak tettek keresztbe. Irak a világ hatodik legnagyobb olajtermelője, de ott az egyik legalacsonyabb a születéskor várható élettartam, és az emberek 25 százaléka a szegénységi küszöb alatt él. A népesség a 2003-as 27 millióról 42 millióra duzzadt,

2019 októberében tüntetések zajlottak a növekvő árak, a romló infrastruktúra, a korrupció és a munkanélküliség miatt. A legnagyobb megmozdulások ráadásul ezúttal nem a Szaddám Huszein bukása óta magukra hagyott szunnita városokban, hanem a többségben síiták által lakott Bagdadban és Baszrában zajlottak. Az erőszakba torkolló eseményeken a síita fegyveres erők 600 hittársukat ölték meg.

A kialakult helyzet miatt Adil Abd al-Mahdi miniszterelnök lemondott, a 2021 októberében tartott választáson pedig a Népi Mobilizációs Erők politikai szövetségesei csúnyán leszerepeltek. Előretört a rivális, a szegény déli síitákat és a velük felduzzasztott bagdadi negyedeket képviselő, Szaíd Muktada asz-Szadr nevével fémjelzett csoport. A Szaúd-Arábiával is közeli kapcsolatot ápoló síita hitszónok igyekezett kötni magát a politikai konszenzushoz, miszerint a kormánynak a parlamentben nem egyszerű, hanem kétharmados többséggel kell rendelkeznie, ezért tárgyalásokat kezdett a szunnita Szuverenitás Szövetséggel, a Kurdisztáni Demokrata Párttal és a rivális síita ernyőszervezettel, a Koordinációs Hálózattal. Utóbbival azonban nem tudott megállapodni, így nyolc hónapnyi parttalan tárgyalás után visszahívta a parlamentből mind a 73 képviselőjét. Remélte, hogy a szunnita arab és a kurd frakciók is követni fogják, de csalódnia kellett. Így viszont a Koordinációs Hálózatnak és jelöltjének, Mohamed Sia asz-Szudáninak meglett a kormányalakításhoz kellő többsége. Asz-Szadr hívei válaszul megrohamozták a parlamentet, a kormányzati épületeknek otthont adó Zöld Zónát, és összetűztek az ellentábor síita milicistáival.

Az ilyenkor kötelezően elhúzódó alkudozások megkoronázásaként 2022 októberében Asz-Szudáni kormányt alakított. Az új miniszterelnök szokatlan vehemenciával ugrott neki a munkának. Az olaj magas világpiaci árát kihasználva növelte az állami alkalmazottak fizetését, és több mint négyszázezer állami munkahely megnyitását hirdette meg. Emellett április elején megegyezett az Iraki Kurdisztán autonóm régió vezetésével az ott kitermelt olaj értékesítéséről és exportjáról, lezárva hosszú évek vitáját.

Az Egyesült Államok 2021 decemberében befejezte utolsó katonai küldetését Irakban, majd Joe Biden elnök arról állapodott meg Bagdaddal, hogy az Iszlám Állam elleni harc ürügyén 2500 amerikait továbbra is Irakban állomásoztat. A szám a 2006-os 170 ezres rekordhoz képest, mondhatni, jelentéktelen, az Irán-barát síita politikai erők szemében mégis vörös posztó. Noha Asz-Szudáninak minden hatalma megvan ahhoz, hogy semmissé tegye a megállapodást, egy január közepi interjúban – továbbra is az Iszlám Állam veszélyére hivatkozva – szükségesnek nevezte az amerikai jelenlétet. Kijelentette továbbá, hogy Szaúd-Arábiához és a többi olajtermelő arab országhoz hasonlóan Irak is jó kapcsolatra törekszik Washingtonnal, ami szerinte nem zárja ki a Teheránnal való együttműködést sem.

Az irakiak értékelik az erős kezdést. A Szudáni-kormány első száz napjáról az IIACSS nevű iraki kutatócég által készített felmérés szerint

felük pedig úgy látja, hogy hosszú idő óta először újra jó irányba mennek a dolgok. A sokat szenvedett országban nagy szó az efféle optimizmus.

Nyitókép: Szaddám Huszein ledöntött szobrának talapzata a fővárosban
Fotó: AFP/Ali Al-Saadi