Nemzeti konzultáció: arról lehet dönteni, hogyan tovább a magyar gazdaságban
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
Jé, tényleg ilyenek lettünk. Többet bámuljuk a képernyőt, mint a felhőket vagy a csillagos eget.
Odakint havazik. Semmi különös nincs ebben március első napjaiban. Illetve mégis van, mert már előre látom, ahogy tele lesz a „közösségi média” havas fotókkal, vagy ahogy különféle hírműsorok beszámolnak arról, hogy komoly havazás volt itt vagy ott.
A komoly havazás, az „ítéletidő” jó ideje valami olyasmit jelent, hogy leesett mondjuk hat centiméter hó. Ha leesik hat centiméter hó, a közlekedés hajlamos megbénulni, a vonatok negyven percet késnek, vagy egyszerűen kimaradnak járatok,
Mindez – legalábbis a számomra – valami olyasmit jelent, mintha gyökeresen megváltozott volna az időjáráshoz való viszonyunk. Egyszerűen nem értjük már, mi zajlik körülöttünk. Az időjárás – ezzel a szép kifejezéssel élve – mediatizálódott, vagyis a média hírgyártásának egyik alapkövévé vált. Ami azzal is járt, hogy celebstátuszba került. Az időjárásnak ma már ugyanúgy vannak bulvárhírei, kis színesei, drámai történetei, mint egy popsztárnak vagy egy valóságshow szereplőjének. Ez az egész azzal is jár, hogy közénk és a légköri jelenségek közé beékelődött egy közvetítő elem (a média), ami egyúttal meg is fosztott minket a közvetlen tapasztalatoktól.
Nemrég belenéztem egy rajzfilmbe. Vagyis nem rajzfilm volt, hanem számítógépes animáció. Az ilyesmit nevezik mostanában rajzfilmnek. Gyerekkoromban a rajzfilm a Pom Pom meséi volt, vagy a Mézga család. Azokat a filmeket valóban kézzel rajzolták meg, ezeket már kütyükkel, digitálisan. A legtöbb ilyen film képi világa egyforma vagy legalábbis nagyon hasonló.
Ez egy viszonylag régi film, 2008-ban készült, a címe WALL-E. Egy szemétgyűjtő robot a főszereplője, amely a lakhatatlanná vált Földön tengeti az „életét”. Az egész Föld egyetlen nagy szemétdombbá vált, az emberiség pedig eltűnt. Később kiderül, hová tűnt: egy űrállomásra távozott. Ez az űrben élő emberiség meghízott, lebegő fotelekben száguldozik ide-oda az űrállomáson, robotseregek lesik minden kívánságát, hogy még véletlenül se kelljen megmozdulnia.
még akkor is, amikor éppen egymás mellett száguldanak a lebegő foteljeikkel.
Nagy Lászlót, a költőt kérdezték egyszer egy interjúban, hogy mit üzen a száz-százötven évvel későbbi emberiségnek. Valami olyasmit válaszolt, hogy csókoltatja őket, ha lesz még emberi arcuk. Ezeknek a kövér lényeknek ilyenjük már nincs, a költő csókjára már rég nem érdemesek.
A film sztoriját nem fogom elmesélni, nem is érdekes, csak azon méláztam el, hogy 2008-ban az alkotói így képzelték el a jövőt. Profetikus képek ezek, nem vitás. Mert ezt a gyerekeknek készült, tulajdonképpen bárgyú alkotást másfél évtizeddel később nézni egyáltalán nem futurisztikus élmény.
Ez a film pontosan annyi idős, mint a nagyobbik fiam. Amiben van valami rémisztő.
Ezekben a nyilván karikírozott, hájfejű, mozdulni képtelen humanoidokban kénytelenek vagyunk magunkra ismerni. Jómagam legalábbis nem kevés rémülettel voltam kénytelen felismerni bennük a mára hétköznapi ügymenetté váló valóságot.
Jé, tényleg ilyenek lettünk. Többet bámuljuk a képernyőt, mint a felhőket vagy a csillagos eget. Megnézzük az időjárás- applikációt ahelyett, hogy körülnéznénk odakint.
Békésen szkrollozgatunk egész nap, átpörgetjük a nekünk valamiért szimpatikus híroldalak valamelyikét, és közben fogalmunk sincs arról, mi folyik a világban, csupán filterezett reprezentációk jutnak el hozzánk. Sokan és sokat nyünnyögnek erről, nem is folytatom. Csak úgy eszembe jutott ma reggel, ahogy álltam a kertben és néztem a havazást.
Esik a hó. Milyen szép! És mint a gyerekek, kinyújtottam a nyelvem, hogy újra érezhessem a hópelyhek elfelejtett ízét.
Nyitókép: Kéri Gáspár