Silvanus

Nincs unalmasabb, mint amikor az ember magáról beszél. Amikor a saját dolgaival hozakodik elő, hogy hol járt és miket csinált. Ezért unalmasak általában az írók naplói, mert főként magukról beszélnek bennük, a véleményüket fejtegetik. Kivételt ez alól talán csak Márai Sándor naplói képeznek. Ez a hatalmas, majdnem fél évszázadot átölelő naplófolyam persze szintén nem mentes a fentiektől, de talán épp a mérete miatt mégis lenyűgöző. Márai összes naplókötetét elolvastam, igaz, alig valamire emlékszem belőlük. Mind közül az utolsó napló a legmegrendítőbb, ebben már alig találni valamit abból, ami a klasszikus naplókat jellemezni szokta. Rövid feljegyzések vannak benne arról, hogy meg kell halni, hogy az élet valóban véges, és a lényeges mozzanatokra csak akkor figyelünk fel, amikor már késő. Egy élet summája ez az utolsó napló, nyoma sincs már benne semmiféle írói póznak, nagyképű megmondásnak, csak a leglényegesebb közlésekre szorítkozik. Érdekes összehasonlítani ezt az utolsó naplót az elsővel, amit 1944–45-ben írt Márai. Ez az első még tele van irodalommal, látszik, hogy itt még irodalmi alkotásként tekint a naplóírásra, az olvasónak írja, kikacsint rá. Csattanók, hatásos felütések és befejezések. Az utolsóban nyoma sincs ilyesminek, a csupasz váz marad, a kopogós mondatok, egy öreg ember életének utolsó, dísztelen sorai.