Meg tudta szólítani a néplelket, ponyvaíróból klasszikussá nemesült: Rejtő Jenő tragikus halált halt, de velünk maradt munkássága, kitörölhetetlenül.
Kevesen maradnak meg a kollektív tudatban. Bármennyire népszerű is egy író a saját korában, eltelik röpke három-négy évtized, és többségüket elnyeli a feledés homálya. A 19. század alkotói közül sokaknak közadakozásból emeltek szobrot – ma szinte alig lelni fel bárkit, aki olvasná őket egy-egy irodalomtörténészen vagy a környezetében különcnek tartott figurán kívül.
Ám nem mindig az olvasók a lusták. Már a nyolcvanas években is roppant nehezen olvastunk kölyökként egynémely klasszikust: nem bennünk volt a hiba. Később kell vagy mást kell: a történelem és az irodalom nem egy statikus valami. Pár generáció alatt döbbenetesen sokat változik a nyelv. Könnyen lehet, hogy ami ma szellemes, húsz év múlva még éppen érthető lesz, de már régimódi, fél évszázad múltán pedig elavult, érthetetlen kacat.
Különösen áll ez a humorra, ahol öt-tíz év is számít, és pillanatok alatt megromlik a tartalom, a stílus és főleg a nyelvezet. Ezért csodaszámba megy, ha a művek nemcsak a szerzőt élik túl, de még a halála után nyolcvan évvel is tartják magukat, sőt kultuszuk más műfajokban, például filmen és képregényben is új életre kel.
Rejtő Jenő részben azért vált a magyar irodalom kiemelkedő hősévé, mert stílusával olyannyira betalált a magyar néplélekbe, annyira szinkronba tudott kerülni a távoli generációkon átívelő humor iránti vágyakozással, hogy jöhetett itt bármilyen rendszer és kor, őt nem felejtették el az emberek. Vagy éppen ezért nem: a 20. század önkényuralmi rendszerei alatt az a könnyed irodalom adhatott időleges vigaszt és egyfajta lelki távollétet az elnyomástól, amely a pesti zsidó humor legjobb hagyományait ötvözte a kalandregények paródiáival és alig hallható, mesterien groteszk társadalomkritikával. Rejtő különösen népszerű volt a Kádár-rendszerben: negyven-ötven éve a balatoni családi strandfelszerelések része nemcsak a pöttyös labda, a táskarádió, a meleg sör és a Traubisoda volt, hanem Rejtő bármelyik könyve is. Ehhez fogható rajongótábort csak Moldova György szerzett, később pedig Bud Spencer és Terence Hill hódította meg a magyarok szívét ennyire.
Rejtő élete virágjában veszett oda. Mint tudjuk, „a szó veszélyes fegyver, / és van, aki fegyvertelen”. Cikkel ölni is lehet. Így tett az Egyedül Vagyunk című újság, amelynek 1942. október 9-ei számában a László András álnevű szerző Bemutatjuk a Piszkos Fred szerzőjét című cikkében kifogásolta, hogy „Mr. Howard-Rejtő-Reich, a nagy terézvárosi ponyvakirály és rémregénygyáros rövid idegkúra után visszatért a Japánba” (értsd a Japán kávéházba). Az írás lényege, hogy Rejtő Jenő zsidó, és a kávéházban üldögél – a cikk után meg is kapta munkaszolgálati behívóját, a szolgálat alatt pedig meghalt, a feljelentés (amelynek álneves szerzője nyilván nem a frontról írt) tehát célba ért.
A népszerűség nem azonnal jött vissza, Rejtő nem jelenhetett meg a Rákosi-korban: a ponyva ízléstelennek számított a világ egyik legízléstelenebb rendszerében. Aztán ahogy csikorogtak tovább az évtizedek, az életmű egyre inkább átnemesedett, a sokáig lenézett ponyvából igazi magyar klasszikus lett. És marad is már. Nekem, nyolcvanas-kilencvenes évekbeli tinédzsernek nem is elsősorban Rejtő máig élően pezsgő, színes világa, hanem nemzedékének elképesztően termékeny, mégis bohém életműve imponált: a kávéházi éjjelek és nappalok, a gondolat, hogy írással fizettek (vagy legalábbis adtak zálogot) a szerzők a fogyasztásukért – sokáig csodáltuk és olvastuk a Nyugat szerzőinek életmódját és életművét.
Rejtő 1943. január 1-jén munkaszolgálatosként az oroszországi Voronyezs közelében, Jevdakovo környékén „tűnt el” a korabeli terminológia szerint, ami általában a biztos halált jelentette. A negyven-ötven fokos hideg, az éhezés és az embertelenség felőrölte őt. Jevdakovo nagyjából kétszáznyolcvan kilométerre fekszik a mai ukrán–orosz fronttól, az éppen aktuális környékbeli vérszivattyútól. Abból a háborúból nem maradtunk ki. (Nem is nagyon maradhattunk volna.) Megfizettük az árát, és még jóval többet is.
A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
„Nem tudtam mindenkinek elmondani, hogy ne haragudjatok, de akit láttatok a filmvásznon, az nem én voltam” – idézi fel a művész, akit a '80-as években Beri Ary-ként ismert Magyarország.Interjúnk.
„Ha otthon maradunk, annak beláthatatlan következményei lesznek a jövőre nézve. December 1-jén menjünk szavazni a magyarságunkért!”
Realista vagyok, kulturális misszióra nem vállalkozhatunk, nincs rá se kapacitás se igény.
Rezeda Kázmér újabb utazásai címmel mutatták be november 15-én, pénteken a Budapest belvárosi Scruton kávézóban Bayer Zsolt új szépirodalmi kötetét. Bayer Zsolttal Szentesi Zöldi László beszélgetett. Mi a bemutató után kérdeztük a szerzőt. Interjúnk.
Lényegesen gyorsabbá és hatékonyabbá válik az ügyintézés. Emellett nem kell többet papírokat sem szkennelni, iratokat e-mailen vagy messengeren küldözgetni.
Donald Tusk és Volodimir Zelenszkij is teljesen más hangnemet ütött meg.
