„Aki azt mondja, diktatúra van, nem itt él” – Demjén Ferenc a Mandinernek

Kacsoh Dániel interjúja a Mandiner hetilapban

Mit jelent önnek a szabadság?
Alapvetően azt, hogy az ember bármit megtehessen és elérhessen az életében, amivel nem zavar vagy korlátoz másokat. Igaz ez a tetteinkre és a gondolatokra is. Csak akkor tudunk egyénileg és közösségileg is fejlődni, ha szabadság van. Mindkettő fontos, hiszen ha van egy jó elképzelésünk, de nem vagyunk képesek hasznossá és valóságossá tenni, akkor önmagában nem ér semmit. Teret kell tehát adni mindenkinek a kibontakozásra, ám csakis úgy, hogy azzal az embertársaink lehetőségei ne csökkenjenek. Különbséget kell tenni a szabadság és a szabadosság között! Úgy vélem, a rendszerváltozást követően ezeket gyakran felcserélték, sokan ma is úgy vélik, mindenek felett áll a „mindent szabad” elve, pedig nem így van. A valóságot, például

Mindennek van határa.

Egy interjúban arról beszélt, sajnos ma sokan nem tudják, nem értékelik Magyarországon, mekkora szabadságban élnek. Mire gondol?
Ez óriási baj. Egyre többen vannak, akik már a kommunista rezsim bukása után nőttek fel, s nincsenek tisztában azzal, mit jelentett valódi korlátozások között élni, napról napra próbálkozni. Csodálkozom azon is, ahogy a diákok az utcára vonulnak, állításuk szerint a tanáraik érdekében – bár lehet, csak a szabad idő miatt –, pedig valójában úgy tudnának segíteni, ha megtanulnák, amit át akarnak adni nekik. Ez nem valódi szabadság, sokkal inkább politikai elköteleződés, ami szerintem nem ér meg néhány lyukasórát.

– igaz, akkoriban ezt nem is lehetett megtenni. Egyébként azt sem értem, kiket akarnak a tüntetők meggyőzni az igazukról, hiszen a béremeléssel nagyjából mindenki egyetért, ráadásul a hírek szerint meg is valósul. Bízom benne, végül minden érintett jól jár, s újra nyugalom lesz.

Néha a vonulásnak nagyobb tétje van. Egyszer úgy nyilatkozott, utólag kicsit bánta, hogy az édesapja 1956 októberében nem engedte ki az utcára.
Nemcsak engem, a testvéreimet se. Nagyon helyesen féltett minket, tudta, mivé fajulhat a forradalom, amikor megindulnak a tankok a felkelőkkel szemben. Így is lett. Ráadásul mi a belvárosban laktunk akkor, s máig emlékszem a november 4-e előtti néhány napra, amikor az emberek valahogy vidámabbak, felszabadultabbak voltak, az ablakokból néztük a sokaságot, az egész valamiféle pszichedelikus élmény volt. Csak tízéves voltam, jó tanuló, alapvetően másról szólt az életem, mégis átjött az a történelmi hangulat.

A rendszerváltozás beteljesítette az ötvenhatos vágyakat?
Békés volt, tárgyalásos úton zajlott, csakhogy a több évtizednyi pártállamiság után a társadalmi mentalitás akkor még mindig a félelmen alapult. Nem voltak egyenlők a feltételek a változást akarók és a rendszer fenntartói között, mások meg attól féltek, mi kerülhet elő róluk a lezárt könyvekből. Egyébként 1956-ban egy egész társadalom érezhette sértve magát, s aki nem vonult fel a hatalommal szemben, az is gyertyát gyújtott az ablakában. A megtorlástól végül én sem menekültem meg teljesen: a forradalom eltiprása után az ÁVH-t ugyan feloszlatták, a tagságot „újrahasznosították”, s onnan érkezett az egyik tanárunk is, aki egy alkalommal csúnyán elvert. A kultúrát mindenképp vissza akarták venni, sok volt az egykori karhatalmista az állami rendezvényszervezőnél is. Az akkori félelmek annyira belénk ivódtak, hogy az én korosztályom tagjai olykor még mindig a hátuk mögé néznek.

Akad, aki szerint ma is diktatúrában élünk. Ehhez mit szól?
Aki ilyet mond, az vagy pénzt kap érte, vagy nem is itt él. Ez több mint butaság. Ám az sem oldott meg mindent, hogy kiteljesedhettek az 1990 előtt korlátozott vagy megszüntetett szabadságjogaink. Akkoriban párttagság nélkül aligha lehetett érvényesülni. Persze

Valójában ott maradt, ahol volt, „csak” irányt változtatott, s már a kapitalizmus letéteményeseként tűnt fel a közéletben. Csakhogy amit itt próbáltak az elején létrehozni, az inkább volt posztkommunizmus vagy rablás.

Zenészként számos országba eljutott, miért nem maradt kinn soha?
Huszonévesként utazhattam először nyugatra, talán Bécsbe, s lenyűgözött, amit tapasztaltam. Miután visszatértünk, azt mondtam: ha a kinti világ színes film, az itthoni Forte fekete-­fehér. Láttuk, hogy az emberek felszabadultabbak, jobban élnek, árubőség van, de nekem semmilyen kereskedelmi lehetőségem vagy pénzügyi érdekem nem kötődött oda, s ami a legfontosabb: mindig, akkor is itthon éreztem nyugalomban magam. Ez a hazám, nem tudom megszokni az idegen környezetet. Eszembe sem jutott soha, hogy kint maradjak, örültem, amikor hazatértem. Ehhez hozzátartozik a magyar konyha iránti rajongásom is.

Azt jól tudom, hogy csak azért járt egy időben egy ferencvárosi étterembe, mert ott lehetett pacalos csorbalevest enni?
Igen. De akár Amerikában, akár Németországban jártam, mindig kikutattam a helyi magyar vendéglőket. A Szovjetunió sajnos kivétel, ráadásul az ottani konzervektől konkrétan rosszul lettem, amikor a V’Moto-Rockkal turnéztunk. Soha nem mennék vissza. Megjegyzem: nem azokat kellene dicsérni, akik hosszú ideig nyugaton éltek, hanem azokat, akik itthon maradtak, és a nehéz időkben is kitartottak.

Mit jelent önnek a hazaszeretet?
Valahogy mindezt. A ragaszkodást az otthonhoz, a magyar kultúrához és az egészen egyedi anyanyelvünkhöz. Emellett a család, a barátok és a helyi közösség adja a gyökereinket.

Ma is ugyanúgy tekint a Nyugatra, mint annak idején?
Semmiképp, hiszen ha akarom, most már korlátozások nélkül bejárhatom szinte az egész világot. Oda megyek, ahova csak szeretnék. Az életszínvonal-beli különbségek részben megmaradtak, bár ez országonként eltér, és itthon is megjelent az árubőség. Persze van, amit Amerikában vagy Németországban máig nem szeretek.

Más téma. Miért nem vegyész, hanem zenész lett annak idején? Az édesapja az előbbi pályára szánta…
Valóban, apámnak voltak lehetőségei, hogy némi protekcióval munkát biztosítson nekem, ezért mentem a vegyipari technikumba. Az általános iskolában ráadásul még kifejezetten jó tanuló is voltam, a reál tantárgyak jól mentek, leginkább a kémia érdekelt. Ez azonban elmúlt, a laborgyakorlatokon elbuktam, aztán jöttek a problémák a matekkal – a szorzás és az összeadás máig megy, osztani nem szeretek –, részben a zenélés miatt pedig kicsit elmaradoztam a suliból. A buktatók sorába aztán beállt az oroszoktatóm is, az ő óráira végül be se kellett már járnom. Csak tisztelegtem a foglalkozás elején, aztán léphettem is le. Megjegyzem, semmi hátrányom nem lett abból, hogy nem tudok oroszul, ráadásul valami zsigeri ellenérzés is kialakult bennem a nyelvvel kapcsolatban. A zenélés viszont azonnal elkapott, és máig nem ereszt.

Sőt, hatalmas karrier következett, számos sikeres zenekar, szólólemezek, stadionkoncertek – mire a legbüszkébb?
Talán arra, hogy mindent elértem, amit valaha szerettem volna. És büszke vagyok arra is, hogy nem kapott el a „sztárbetegség”, megmaradtam hétköznapi embernek, aki szinte mindenkivel szót ért. Azt is fontosnak tartom, hogy mindig egyfajta vidámságot, jó hangulatot sugározzak az olyan időkben, amikor a nehézségek miatt sokakon eluralkodik a rosszkedv. Együtt aggódunk, pedig ma is van minek örülni. És még valami. Úgy érzem, megtaláltam azt a helyet, ahol nyugalomban tudok élni, mindig valami erdős, természetközeli, csendes helyszínről ábrándoztam, aztán Baranyában sikerült felépíteni egy házat, ahol igazán otthon érzem magam. Lovak, kutyák, macskák, sok zöld – pótolhatatlan.

Nem kifejezetten egy rockzenészhez passzoló miliő.
Ugyan! Számos kollégám vágyik ilyesmire. Amikor a színpadon állok, ott vagyok az egész világnak, rengeteg visszajelzést, szeretetet és elismerést kapok, ám a nagy koncertek után szükség van a csendre. Ha nem tudnám átgondolni az egészet, átböngészni akár a világból érkező híreket, információkat, vagyis nem tudnék feltöltődni, mit adhatnék a közönségnek?

Betegségek és covidjárvány után ismét a színpadon áll, sőt huszonötödik alkalommal tartott arénakoncertet. Több évtizednyi rutinnal szokott még ilyenkor izgulni?
Igen. Persze nem úgy, mint amikor tűz üt ki, vagy pánikbeteg lesz az ember. Sokat és alaposan felkészülünk minden alkalomra a zenekarral, most is így tettünk. Hetekig próbáltunk. Ettől még mindig van bennem némi drukk, ám amikor a mikrofon elé lépek, s ott állhatok a közönség előtt, mindez elillan. Hiszen otthon vagyok – ott is.

Mi a fontosabb egyébként: a szórakoztatás, adott esetben a vigasztalás vagy a művészi önkifejezés, az egyediség?
Mindkettő egyformán fontos. Az mindenképp cél, hogy az embereket kiléptessük a hétköznapok nyűg­jeiből, de úgy, hogy egyúttal a reményt, a jövőbe vetett bizalmat is erősítsük. A pesszimizmus senkinek nem jó, legbelül mindenki szeretne boldogabb lenni. Megunhatatlan élmény, amikor százak, ezrek velem éneklik a dalaimat, s bár rengeteg sláger közül választhatunk egy repertoárhoz, mindig szeretnék valami újat, jövőbe mutatót közvetíteni. Ma is él bennem egyfajta természetes evolúció, így érdemes csinálni. S ahogy már utaltam rá: a visszaadott öröm tesz valóban boldoggá.

A zene az élet az utolsó percig – fogalmazott egyszer.
Egészen addig, pontosabban addig, amíg még fel tudok menni a színpadra. Ha már csak visznek, azért majd elgondolkodom. Hála Istennek, remek orvosaim vannak, s jelenleg semmi súlyosabb betegségem nincs. Szóval remélem, lesz még több ilyen nagyszabású koncert, s együtt megyünk tovább a kisebb korosztályokkal is.

Decemberi nagykoncertjének mottója: „Ezzel még tartozom”. Miért?
Számos olyan dalom van, amit még soha nem játszottunk, mert a koncerteken mindig kellett a hely a „kötelező” slágereknek. Most is csak pár ilyen szám fért bele, mégis ez adta talán a különlegességét ennek a nagyszerű újabb találkozásnak.

„Sűrűbben hullnak a könnyek, romba dőlnek a tegnapok” – írta a délszláv háború idején. Ma ismét dörögnek a fegyverek, ezúttal egy másik szomszédunknál.
Valóban, akkoriban a határtól nem messze laktunk, egy kis házban, hallatszottak a fegyverek. Megkaptam a dalt Menyhárt Jancsitól, kiültem a teraszra, és szinte kiszakadt belőlem ez a szöveg. Egészen hátborzongató, hogy ez sajnos ma megismétlődik, sőt több olyan dalom is van, amely megint aktuális emiatt. Nem érzem magam depresszív alkatnak, de olyan jó lenne végre valami felszabadító élményről írni! Ez a szám ma is odatalál.

Óriásiak az elvi különbségek, úgy tűnik, egyelőre mindenki csak a saját győzelmével lenne elégedett. Mi meg valahogy itt vagyunk az egész közepén. Magyarország jelenleg védi az érdekeit, de amit és ahogy csak tud, segít. Mint a jó úttörő. Mindenesetre nagyon bízom benne, hogy ezt is túléljük majd, mint oly sok mindent a történelem folyamán. Én ehhez csak dalolni tudok, mást nem tehetek.

Újabb idézet: „Vallás és erkölcs nélkül nem élhet az ember.” Nem éppen korszerű gondolat a világban. Ez mit jelent az ön számára?
A két fogalom összefügg, az erkölcsi normákat már a tízparancsolatban megtaláljuk, Európában szerintem a mai napig valójában a Biblia határozza meg az alapvető törvényeinket. Ha nem lett volna vallás, errefelé leginkább a kereszténység, már régen elpusztult volna a világ. Valahogy az ebből fakadó törvényszerűségek tartják meg az emberiséget. Bár vannak össze nem egyeztethető meggyőződések vagy szokások, végül mindig azt kellene megtalálni, ami összeköt bennünket. Nem vagyok templomjáró, nem vagyok bűntelen, de van bennem hit. A legtöbb barátom zsidó, néha én is annak érzem magam, bár apám nyomán református vagyok. Amíg keresztény népek lakják Európát, nekem semmi gondom nincsen. Persze a nagybetűs rejtélyre én sem tudom a választ, talán az embernek nincs is erre szüksége, de törekedni kell a jóra.

Nyitókép: Földházi Árpád