„Nyakas parasztok!” – ad egy hatalmas tockost Makovecz Imre, és visszacsúsztatja a képeimet az asztalára. 2002 tavasza: az utcáról estem be hozzá, egy senki vagyok, névtelen kölyök a Pázmányról, aki Erdélyben fotózgat. Muray Gábor írása és fotográfiái.
„Nyakas parasztok!” – ad egy hatalmas tockost Makovecz Imre, és visszacsúsztatja a képeimet az asztalára. Sajog a nyakam, de már érzem, hogy vállalni fogja. Éppen arra kértem fel ugyanis, hogy tartsa meg a kiállításom megnyitóját.
2002 tavasza: az utcáról estem be hozzá, egy senki vagyok,
Hogy így, ismeretlenül felkerestem, már önmagában is bátorságra vall, az viszont végképp, hogy olyan kiállításra hívom, amely a Pázmány bölcsészkarának piliscsabai kampuszán lesz. Ahová ő évek óta ki sem teszi a lábát: összekülönbözött az építész az építtetővel. Rám néz a szemüvege felett, a jellegzetesen szigorú makoveczi tekintet mosolyra vált: „Vállalom!”
Nem ez az első tockos. Néhány nyárral korábban, ahogy egy csíkszentdomokosi gombatermesztő családnál ülök immár harmadszor, a családfő a pálinkaillatú délutánban végre nekem szegezi a kérdést: s akkor melyiket viszed? Gyönyörű naivitással bámulok rá. Fogalmam sincs, mire gondol, tény, hogy három szép lánya van, mondhatnám, hogy én csak egyfajta etno- és szociografikusi érzékenységgel – a fotográfus kíváncsiságával – fogadtam el az elmúlt három nap három ebédmeghívását, de jobbnak látom iszkolni. A tockost nem úszom meg, egy gombagyűjtő rekesz is repül utánam.
Évekkel később, amikor a szilveszterre Olaszországból hazatartó románok magyarverésbe kezdenek a Corona nemzetközi gyorsvonat zakatoló sötétjében, már nem is csodálkozom a pofonokon. Pedig fájnak. Mindegy: Erdélyért meg kell küzdeni.
Völgyek, patakák, házak, kalyibák. „Szédült, mintha mélységek nyíltak volna hirtelen alatta, s mégis a magasba nézett” – írja Tamási Áron a Szerelmes csillagban, bénítóan gyönyörű balladisztikus novellájában, amit akkoriban szinte naponta felcsaptam. Egyetemistaként ezt a túlcsorduló romantikát hajszolni – magától értetődik. A lószarszag, a nyári este patakhidege. A szeretettel, századszor is kínált, kerítésszaggató pálinka. A bicskázó korombeliek, a rendíthetetlenül béketűrő idősek. És ahogy egyetemistaként a romantikából a valóságba zökkenek:
A képeimen egy időpillanatban megragadott emberek egy része már nem él. A gyerekek ma huszonévesek, talán a saját gyerekeiket terelik már. Van, akivel a Facebookon csetelünk éppen. Lett közösségi média, hipermarket, streaming. Minden más, de a nap végén mégis minden ugyanaz.
Mondjuk csak tovább Tamásival: „A puszta egyszerűség örök éneke.”
Amikor azon a húsz évvel ezelőtti estén Makovecz Imre végül megnyitja a kiállításomat, hogy átadja a szót a hegedűknek, a helyet a táncosoknak, minden a helyére kerül. Makovecz hozzám lép, könnyes a szeme, azt mondja: „Ezt a körtermet annak idején azzal a reménnyel rajzoltuk meg, hogy egyszer itt még táncház lesz…”
***
***
***
***
***
***
Nyitókép és fotók: Muray Gábor
Legott utasítva is lett az eddig kedvelt „Lizike”, hogy lesz szíves nem beleszólni „egy másik ország politikájába”. Francesca Rivafinoli írása.
Félelmetes képsorok.
Azt tervezte, hogy több ember életének kioltására alkalmas terrorcselekményt készít elő és hajt végre.
A közlés szerint a lövések egy part menti vendéglátóhelyet értek.
Papi jelmondata – „nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket” – tökéletesen tükrözi küldetését.
Jankó Robi táplálkozástudományi szakember küldetésének tekinti a táplálkozással kapcsolatos tévhitek eloszlatását. Tizenkét év külföldi tapasztalatszerzés után hazatért és ma főként az online térben segíti követőit eligazodni a tudományos publikációk végtelen útvesztőiben.
„A magyar gazdaság jövője a jól képzett, felelősen gondolkodó fiatal vezetőkön múlik” – hangsúlyozta Szalai Zoltán, az MCC Alapítvány elnöke, a Mandiner lapigazgatója.
Tőrőlmetszett balos program. Üres ígéretek mögé rejtett húsbavágó megszorítások. Magyar érdekérvényesítés helyett titkos alkuk Brüsszellel.
