A puszta egyszerűség örök éneke – Húszéves erdélyi fotográfiák

„Nyakas parasztok!” – ad egy hatalmas tockost Makovecz Imre, és visszacsúsztatja a képeimet az asztalára. Sajog a nyakam, de már érzem, hogy vállalni fogja. Éppen arra kértem fel ugyanis, hogy tartsa meg a kiállításom megnyitóját.

2002 tavasza: az utcáról estem be hozzá, egy senki vagyok,

Hogy így, ismeretlenül felkerestem, már önmagában is bátorságra vall, az viszont végképp, hogy olyan kiállításra hívom, amely a Pázmány bölcsészkarának piliscsabai kampuszán lesz. Ahová ő évek óta ki sem teszi a lábát: összekülönbözött az építész az építtetővel. Rám néz a szemüvege felett, a jellegzetesen szigorú makoveczi tekintet mosolyra vált: „Vállalom!”

Nem ez az első tockos. Néhány nyárral korábban, ahogy egy csíkszent­domokosi gombatermesztő családnál ülök immár harmadszor, a családfő a pálinkaillatú délutánban végre nekem szegezi a kérdést: s akkor melyiket viszed? Gyönyörű naivitással bámulok rá. Fogalmam sincs, mire gondol, tény, hogy három szép lánya van, mondhatnám, hogy én csak egyfajta etno- és szociografikusi érzékenységgel – a fotográfus kíváncsiságával – fogadtam el az elmúlt három nap három ebédmeghívását, de jobbnak látom iszkolni. A tockost nem úszom meg, egy gombagyűjtő rekesz is repül utánam.

Évekkel később, amikor a szilveszterre Olasz­országból hazatartó románok magyarverésbe kezdenek a Corona nemzetközi gyorsvonat zakatoló sötétjében, már nem is csodálkozom a pofonokon. Pedig fájnak. Mindegy: Erdélyért meg kell küzdeni.

Völgyek, patakák, házak, kalyibák. „Szédült, mintha mélységek nyíltak volna hirtelen alatta, s mégis a magasba nézett” – írja Tamási Áron a Szerelmes csillagban, bénítóan gyönyörű balladisztikus novellájában, amit akkoriban szinte naponta felcsaptam. Egyetemistaként ezt a túlcsorduló romantikát hajszolni – magától értetődik. A lószarszag, a nyári este patakhidege. A szeretettel, századszor is kínált, kerítésszaggató pálinka. A bicskázó korombeliek, a rendíthetetlenül béketűrő idősek. És ahogy egyetemistaként a romantikából a valóságba zökkenek:

A képeimen egy időpillanatban megragadott emberek egy része már nem él. A gyerekek ma huszonévesek, talán a saját gyerekeiket terelik már. Van, akivel a Facebookon csetelünk éppen. Lett közösségi média, hipermarket, streaming. Minden más, de a nap végén mégis minden ugyanaz.

Mondjuk csak tovább Tamásival: „A puszta egyszerűség örök éneke.”

Amikor azon a húsz évvel ezelőtti estén Makovecz Imre végül megnyitja a kiállításomat, hogy átadja a szót a hegedűknek, a helyet a táncosoknak, minden a helyére kerül. Makovecz hozzám lép, könnyes a szeme, azt mondja: „Ezt a körtermet annak idején azzal a reménnyel rajzoltuk meg, hogy egyszer itt még táncház lesz…”

***

***

*** 

***

*** 

*** 

Nyitókép és fotók: Muray Gábor