Ekkor értem meg először, tizenkilenc évesen, hogy a Székelyföldön nem csak a medve nem játék.
Évekkel később, amikor a szilveszterre Olaszországból hazatartó románok magyarverésbe kezdenek a Corona nemzetközi gyorsvonat zakatoló sötétjében, már nem is csodálkozom a pofonokon. Pedig fájnak. Mindegy: Erdélyért meg kell küzdeni.
Völgyek, patakák, házak, kalyibák. „Szédült, mintha mélységek nyíltak volna hirtelen alatta, s mégis a magasba nézett” – írja Tamási Áron a Szerelmes csillagban, bénítóan gyönyörű balladisztikus novellájában, amit akkoriban szinte naponta felcsaptam. Egyetemistaként ezt a túlcsorduló romantikát hajszolni – magától értetődik. A lószarszag, a nyári este patakhidege. A szeretettel, századszor is kínált, kerítésszaggató pálinka. A bicskázó korombeliek, a rendíthetetlenül béketűrő idősek. És ahogy egyetemistaként a romantikából a valóságba zökkenek:
a méltóság és alázat, amellyel a székelyek a történelem pofonjait viselik.
A képeimen egy időpillanatban megragadott emberek egy része már nem él. A gyerekek ma huszonévesek, talán a saját gyerekeiket terelik már. Van, akivel a Facebookon csetelünk éppen. Lett közösségi média, hipermarket, streaming. Minden más, de a nap végén mégis minden ugyanaz.