„Nyakas parasztok!” – ad egy hatalmas tockost Makovecz Imre, és visszacsúsztatja a képeimet az asztalára. 2002 tavasza: az utcáról estem be hozzá, egy senki vagyok, névtelen kölyök a Pázmányról, aki Erdélyben fotózgat. Muray Gábor írása és fotográfiái.
„Nyakas parasztok!” – ad egy hatalmas tockost Makovecz Imre, és visszacsúsztatja a képeimet az asztalára. Sajog a nyakam, de már érzem, hogy vállalni fogja. Éppen arra kértem fel ugyanis, hogy tartsa meg a kiállításom megnyitóját.
2002 tavasza: az utcáról estem be hozzá, egy senki vagyok,
Hogy így, ismeretlenül felkerestem, már önmagában is bátorságra vall, az viszont végképp, hogy olyan kiállításra hívom, amely a Pázmány bölcsészkarának piliscsabai kampuszán lesz. Ahová ő évek óta ki sem teszi a lábát: összekülönbözött az építész az építtetővel. Rám néz a szemüvege felett, a jellegzetesen szigorú makoveczi tekintet mosolyra vált: „Vállalom!”
Nem ez az első tockos. Néhány nyárral korábban, ahogy egy csíkszentdomokosi gombatermesztő családnál ülök immár harmadszor, a családfő a pálinkaillatú délutánban végre nekem szegezi a kérdést: s akkor melyiket viszed? Gyönyörű naivitással bámulok rá. Fogalmam sincs, mire gondol, tény, hogy három szép lánya van, mondhatnám, hogy én csak egyfajta etno- és szociografikusi érzékenységgel – a fotográfus kíváncsiságával – fogadtam el az elmúlt három nap három ebédmeghívását, de jobbnak látom iszkolni. A tockost nem úszom meg, egy gombagyűjtő rekesz is repül utánam.
Évekkel később, amikor a szilveszterre Olaszországból hazatartó románok magyarverésbe kezdenek a Corona nemzetközi gyorsvonat zakatoló sötétjében, már nem is csodálkozom a pofonokon. Pedig fájnak. Mindegy: Erdélyért meg kell küzdeni.
Völgyek, patakák, házak, kalyibák. „Szédült, mintha mélységek nyíltak volna hirtelen alatta, s mégis a magasba nézett” – írja Tamási Áron a Szerelmes csillagban, bénítóan gyönyörű balladisztikus novellájában, amit akkoriban szinte naponta felcsaptam. Egyetemistaként ezt a túlcsorduló romantikát hajszolni – magától értetődik. A lószarszag, a nyári este patakhidege. A szeretettel, századszor is kínált, kerítésszaggató pálinka. A bicskázó korombeliek, a rendíthetetlenül béketűrő idősek. És ahogy egyetemistaként a romantikából a valóságba zökkenek:
A képeimen egy időpillanatban megragadott emberek egy része már nem él. A gyerekek ma huszonévesek, talán a saját gyerekeiket terelik már. Van, akivel a Facebookon csetelünk éppen. Lett közösségi média, hipermarket, streaming. Minden más, de a nap végén mégis minden ugyanaz.
Mondjuk csak tovább Tamásival: „A puszta egyszerűség örök éneke.”
Amikor azon a húsz évvel ezelőtti estén Makovecz Imre végül megnyitja a kiállításomat, hogy átadja a szót a hegedűknek, a helyet a táncosoknak, minden a helyére kerül. Makovecz hozzám lép, könnyes a szeme, azt mondja: „Ezt a körtermet annak idején azzal a reménnyel rajzoltuk meg, hogy egyszer itt még táncház lesz…”
***
***
***
***
***
***
Nyitókép és fotók: Muray Gábor
Kissé erőltetettnek érzem ezt a valaminek a hetét, valaminek a napját. Most jól elrontom itt ezt az egészet, pedig milyen fennkölt sorokat írhatnék erről az egyébként nagyon is komoly valamiről, ami a házasság.
Költő, műfordító, kritikus, kultúrpolitikus, könyvtáros, kollégiumigazgató – igazi bölcsész-polihisztor volt Keresztury Dezső.
Egyre több beszámoló érkezik olyan közterekről és aluljárókról, melyekben áldatlan állapotok uralkodnak.
Neki nem sikerült, és nem tudom, innen van-e visszaút a hitelességbe.
Szerintem Kassainak elég sok mindenben van igaza – a lényeges dolgokat illetően általában igaza van. Egy valami lóg ki itt a képből, de az nagyon kilóg. Győrffy Ákos írása.
Ha valami tanulsága van a múlt csütörtöki ügynek, az talán ez: biztonságunk, gyermekeink biztonsága nem természetes, hanem kivételes dolog. Kincs, amit nem tehetünk kockára. Veczán Zoltán írása.
18 órakor lezárták az urnákat Németországban, és kijöttek az első exit poll adatok.
„Harmadik politikai erővé váltak, igaz, hogy az elsőből, életben maradtak, és kulcsminisztériumi posztokat fognak megkapni” – értékelte Nógrádi György.
