A közlekedés ügye két szempontból is közel áll hozzám, egyrészt mert a kormányban az országépítésért felelek – ennek pedig szerves része a mobilitás mint a gazdaságfejlesztés és a polgárosodás egyik leghatékonyabb eszköze –, másrészt azért, mert vidéki vagyok. Nem véletlen, hogy a mobilitás szót kétféle értelemben használjuk a közéletben, egyaránt jelenti a közlekedést és a felzárkózást, a társadalmi felemelkedést is. A kettő ugyanis összefügg: minél okosabban van megszervezve és fejlesztve egy ország infrastruktúrája és közlekedése, annál több lehetőséget tud teremteni a polgárainak arra, hogy mindenütt megtalálják a számításukat, éljenek bár a nagy gazdasági központokban vagy vidéken.
Az infrastruktúra fejlesztésének, a közlekedés szervezésének és bizonyos közszolgáltatások biztosításának a korábbinál is feszesebb koordinációjával gyorsabb döntéshozatal, kevesebb bürokrácia és nagyobb költséghatékonyság mellett tudjuk előmozdítani a haza és haladás ügyét ezen a hatalmas és fontos területen is. Különösen lényegesnek tartom az utóbbi, a költséghatékonyság hangsúlyozását. Az önállósághoz, a saját erőből való növekedéshez ugyanis ez kell: minden forint és fillér jobb hasznosulása. (És szándékosan nem eurót meg eurócentet írok, egy szuverén országnak ugyanis tudnia kell élni, sőt növekedni az uniós források nélkül is. Csak velük könnyebb.) Az EU-val fennálló viták, illetve a makrogazdasági környezet kedvezőtlen változásai, elsősorban a szankciós infláció és a háborús energiaárak mellett is érdemi lehetőségét látom a jól kiválasztott nagyberuházásoknak és közlekedésügyi, mobilitási fejlesztéseknek. Egész egyszerűen azért, mert ezek jelenthetik hazánknak a kitörési pontot.
Hazánk már nem ingatag kompország, hanem stabil hídország: erős pilléreken álló összeköttetés, kapocs Európa és Ázsia között, e tranzitszerepet pedig még inkább fölértékeli az orosz–ukrán háború, amelynek következtében Ázsia és a Nyugat között mi lettünk a legbiztosabb út, a kapu pedig Záhony az úton – legalábbis ami a kötött pályát illeti. A fejlesztésekre determinálnak bennünket Trianon máig velünk élő társadalmi és gazdasági hatásai is, vagyis az, hogy az ország még mindig túlságosan egy központú. Itt még mindig minden út Budapestre vezet, pedig a dekoncentrációban – a fejlesztések, gazdasági erőforrások kiegyensúlyozottabb elosztásában – óriási potenciál rejlik.
Dél-alföldiként megtanultam, hogy mekkora piacot, mennyi erőforrásbéli előnyt jelentene az ottani vállalkozásoknak, ha az Alföld magyarországi része újra egységes gazdasági térséggé kapcsolódhatna össze a Partiummal, a Bánáttal és a Bácskával, ha Debrecentől Nagyváradon és Szegeden át egészen Szabadkáig részben újralétesülne, részben pedig megteremtődne az az infrastruktúra, amely révén a régióban lévő szellemi, gazdasági kapacitások összeadódhatnak.
A vidékpártiság azonban nem jelenthet Budapest-ellenességet. A főváros és agglomerációja infrastrukturális, illetve közlekedéspolitikai fejlesztése nemcsak az itt élő és itt vállalkozó emberek miatt – a főváros „saját jogán” – fontos, de nélkülözhetetlen ahhoz is, hogy hazánk legyen Közép-Európának a Kárpátoktól délre eső központja, vezető szellemi, gazdasági ereje. A geopolitikai helyzet, a most zajló energetikai paradigmaváltás, a klímaváltozás és az uniós források korszakváltása miatt (Magyarország a jövőben útra, autópályára már nem, kötöttpályás fejlesztésekre viszont még felhasználhat uniós forrásokat – a szerk.) egyaránt kötöttpálya-hívő vagyok: azt vallom, hogy sínre kell tenni Magyarországot. Az ezzel kapcsolatos tervek ismertetése szétfeszítené az e rövid írás nyújtotta kereteket, de – a teljesség igénye nélkül – olyan történelmi léptékű projektek a főbb pillérei, mint a Budapest–Belgrád-vasútvonal, a V0-s körgyűrű vagy a fővárosi, illetve más térségi agglomerációs vasúti közlekedési szolgáltatások fejlesztése.