A kultúra elsősorban ellenállást jelent, szellemi és lelki ellenállást, minőséget és méltóságot. És az munkából lesz, mellébeszélésből és parasztvakításból nem.
Ismét eltelt egy év. Nem is akármilyen. Akármilyen év valójában nincs is, ez azonban, ez a lassan magunk mögött hagyott 2022-es mégis rendhagyó volt, és akkor még finoman fogalmaztam.
A szomszédunkban kitört a háború, amely valójában nem ebben az évben tört ki, csak idén érte el az ingerküszöbünket. De elérte-e vajon? El, persze, kinek így, kinek úgy.
Hogy ki milyen módon reagál rá, az sok mindentől függ. Lelkialkattól, vérmérséklettől, szellemi képességektől és ilyen-olyan egyéb adottságoktól.
A háború velünk együtt érkezett erre a világra, és attól tartok, hogy csak velünk együtt tűnik majd el innen. Az emberi történelem másból sem áll, csak háborúk végtelen sorozatából, vérontások egymásra következő lidércnyomásaiból.
Ha van bármiféle tanulsága a történelemnek, az csupán annyi, hogy úgy tűnik, nem tanulunk semmiből. Hogy újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat.
A felvilágosodás óta hajlamosak vagyunk a történelmet lineáris folyamatnak látni, amely valahonnan valahová tart. A sötétségből a fény felé, bár ez annyira röhejesen hangzik, hogy még leírni is alig merem. A „sötét középkor” barbár világából szépen, lassan, következesen halad az emberiség a szabadság, az egyenlőség és a testvériség idillje felé. Nem ezt tanultuk mindahányan? De.
Ezzel szemben… De hogy mi van ezzel szemben, azt jól látjuk. A metafizikai tradíció történelemszemlélete ennek az ellenkezőjét írja le. Egy lefelé irányuló spirál mentén gondolja el az ember ittlétének történetét. Egy olyan spirálként,
Hajlok ez utóbbi narratíva felé, mindig is efelé hajlottam. És nem azért, mert életem egy szakaszában elkezdtem olyan könyveket olvasni, amelyek ezt a változatot taglalták. Pont fordítva történt. Azért kezdtem olvasni ezeket a könyveket, mert egyszerűen megtaláltak. Mert valami bennem mindig is ebbe az irányba gravitált.
Mert azt hiszem, eredendően mindnyájan tudjuk, hogy egyszer, valamikor, a felfoghatatlanul mély múltban létezett egy tündöklő kezdet, és ez a kezdet a mi valóságunk. Anima naturaliter christiana, ahogy Tertullianus írja. A lélek természetétől fogva keresztény.
És pontosan ez a mi tragédiánk. Mert egyfelől van ez a mondat, amely érzésem szerint igaz, és van másfelől a történelmünk, amely szinte minden egyes elemében megcáfolja ezt a mondatot.
Erre a feszültségre próbálunk régtől fogva magyarázatot találni, de úgy tűnik, hiába.
Nagyon népszerű manapság az a gondolat, mely szerint az eddig ismert világunk széthullóban van, hogy az a kultúra és az a civilizáció, amelyet a magunkénak mondunk, az agónia állapotába került. Sokan harsogják ezt mostanában, sokan leírják, és sokan közülük szemmel látható élvezettel teszik. Persze nem mostanában kezdődött a végidőkre való feszült várakozás. Száz évvel ezelőtt ugyanígy benne volt a levegőben.
De manapság mintha szintet lépett volna ez, és olyannak tűnik, mint amikor egy bulvárlap megszellőztet egy hírt, de nem írja meg, pontosan miről van szó, inkább csak rejtélyesen körülbeszéli azzal, hogy hamarosan valami nagy bejelentésre kerül majd sor. Mindenki vár, és azt találgatja, mi lesz majd a nagy bejelentés.
kicsit még kéjelgünk is benne, ami természetes. Mert végre történik valami, végre nem az van, ami lenni szokott, végre nem az „ügymenet” szokásos malmai őrölnek csak, amit nevezhetünk akár unalomnak is.
Mert azt hiszem, erről van szó leginkább, erről az unalomról. Mert jó ideje az unalom, a csömör atmoszférájában élünk, az üresség hűvös, neonfényes tereiben.
Mindig meglepődöm, amikor arról hallok, hogy meg kell őriznünk a kultúránkat, mert amennyiben nem tesszük, a saját halálos ítéletünket írjuk alá. Mégis miféle kultúráról beszélünk, amikor a kultúráról beszélünk? Mit értünk mi – esetünkben – magyar kultúra alatt? Mi az, aminek a megmentésén nap mint nap fáradoznunk kellene?
Ha körülnézek – márpedig mást sem teszek évtizedek óta –, azt kell látnom, hogy
az életünket lassan megfojtó felszínes, giccses és hazug impulzusok tömegén.
Ezeknek az impulzusoknak a jó részéről nagyon sokan hajlamosak azt hinni, hogy ezek is a kultúra részei, a kultúra integráns elemei. Pedig nem azok, csak üres és/vagy közhelyes gesztusok, hatásvadász tűzijátékok. Egy kultúra megtartását és éltetését nem ezek az émelyítő aktusok jelentik, hanem valami egészen más.
El kell oszlatnom egy fatális félreértést, bár azt hiszem, nem sokra megyek ezzel az eloszlatási kísérletemmel: a kultúra nem szórakoztatást jelent. Nem a kikapcsolódás, a rekreáció egy formáját. Nem sokszor hallott és látott, unásig ismert mondatok, dallamok és képsorok variálását.
Egy olyan mindennapos munka, amelyet a legritkább esetben kísér fanfár és pezsgőpukkanás. Egyszerre emlékezés, emlékeztetés és jelenvalóság, a múlt, a jelen és a jövő folyamatos egyben tartására tett kísérlet, amely a legtöbbször szinte észrevétlenül zajlik, valahol a háttérben.
A kultúra megtartása és éltetése nem csupán a művészek dolga, nem az íróké és a képzőművészeké, a filmrendezőké vagy a zenészeké. Minden magyarnak kutya kötelessége dolgozni rajta, és ha nem teszi, nem méltó arra, hogy identitását bármiféle összefüggésbe helyezze mindazzal, ami magyarnak nevezhető.
de méltóság nem lesz a semmiből, az csak a fent emlegetett munkából lesz, mellébeszélésből és parasztvakításból nem.
A csak önnön nagyságának és gazdagságának múltbéli relikviáiba dermedő, csak folyamatosan azt emlegető és vele kérkedő kultúra halálra van ítélve, jövője nincs, és a dolgok természete szerint még a fényes múltat is csak karikatúrává alázza egy idő után. Talán erősnek tűnnek ezek a szavak, de most nem azokat az időket éljük, amikor helyük lenne a langyosabb, egyrészt-másrészt típusú merengéseknek. Van valami, ami a miénk, s ez a valami az egyetlen kincsünk, másunk nincs.
Idén tavasszal eltöltöttünk a családdal néhány napot egy adriai üdülőhelyen. Nincs szebb, mint egy kihalt, szezon előtti üdülőhely, nincsenek turistahordák, nem dübörög sehol a slágerparádé. Igaz, fürdeni sem lehet még, de nem kell feltétlenül fürdeni a tengerben, elég, ha az ember csak nézi. A kikötő mellett, egy óriási kőtömbökből rakott mólón sétáltam kora reggelenként. A móló egyik szakaszán fémtáblákat csavaroztak a kövekre, rajtuk költők tengerverseiből származó idézetekkel.
Az utolsó reggelen nagy szélre ébredtem. Már a hálószobából hallani lehetett, hogy erősen ostromolják a hullámok a közeli mólót. De a látványra, ami a partra leérve fogadott, nem lehetett felkészülni. Alig tudtam állva maradni a szélben, valahogy mégis elvergődtem a móló végéig. A világítótorony szélárnyékából néztem a grandiózus előadást. Az egymást követő hullámsorok némelyike elementáris erővel csapott át a mólón, olyan robajjal, amilyet még soha életemben nem hallottam.
Lenyűgözve bámultam a színjátékot, és csak egy idő után vettem észre, hogy a közelemben, tőlem néhány méternyire áll egy férfi. Egyszer csak rám nézett, szélesen elmosolyodott, miközben a víz alatt hol eltűnő, hol felbukkanó fémtáblákra mutatott.
– üvöltötte túl olasz akcentussal az iszonyatos hullámrobajt.
Bólintottam, megpróbáltam mosolyogni én is. Csak remélni tudom, hogy hallotta, amit visszaüvöltöttem neki: Jesz!
Pataki Andrást, az Előadó-művészetek Kollégiumának elnökét többek között arról kérdeztük, hogy az NKA vissza nem térítendő támogatásai miként segítik a magyar kultúrát és a színházi világot.
A jobboldali nyilvánosságban régóta érezni az igényt arra, hogy az állam végre a törvény erejével sújtson le az uszítókra, a tudatos hazudozókra, a magyargyalázókra.
A Mandiner jelentős növekedést ért el az elmúlt időszakban, és most ismét szintet lép: új videós műsorstruktúrával bővíti kínálatát. Ezekről, továbbá a Mandiner őszi díjátadó gálájáról és a kárpátaljai adománygyűjtés eredményeiről tartott sajtótájékoztatót Szalai Zoltán főszerkesztő.
Öreg gyerekek és fiatal öregek társadalmában élünk, ahol az senki nem találja a helyét. Keith Haywarddal beszélgettünk arról miként infantilizálta a társadalmat a nyugati kultúra.
A közlés szerint a lövések egy part menti vendéglátóhelyet értek.
Jankó Robi táplálkozástudományi szakember küldetésének tekinti a táplálkozással kapcsolatos tévhitek eloszlatását. Tizenkét év külföldi tapasztalatszerzés után hazatért és ma főként az online térben segíti követőit eligazodni a tudományos publikációk végtelen útvesztőiben.
Megkeresték azokat a tiszás önkénteseket, akiknek kiszivárogtak az adatai. Egyesek látványosan kincstári választ küldtek, amit a központtól kaphattak, de úgy tűnik nem mindenkihez jutott el az ukáz, hiszen mások nem tudták leplezni, hogy válogatott fenyegetésekkel és sértésekkel szeretnék építeni a szeretetországot.
Az amerikai terv egyik legfontosabb része annak biztosítása, hogy a Gázai övezet nem funkcionálhat többé terrorállamként. Ennek elérése azonban nem lesz könnyű. Hajdú Tímea írása.
