Izrael, a Nyugat legegészségesebb nemzete – ilyen a Szentföld mai valósága

Demkó Attila írása a Mandiner hetilapban

Izrael kicsi ország, négy magyar megyényi – sok tekintetben mégis nagyon nagy. A libanoni határtól a Vörös-tengerig az ember találhat sípályát kétezer méteren, trópusi korall­zátonyt, a föld legmélyebb felszíni pontját és Amerikát idéző felhőkarcolókat.

Novemberben még északon, a libanoni határon is meleg van. A nap fátyolosan süt, de egy-egy hűvösebb szélroham azért megmutatja: ősz van. Robert Castel biztonságpolitikai szakértő barátunk javaslatára csak egy pillanatra állunk meg az utat a belövésektől védő betontömbök mellett. Innen látszanak a túloldalon a falvak. A víztornyokra nagy libanoni zászlót festett valaki, de valójában a Hezbollah és nem az állam uralja a vidéket.

Feszült határ ez: a síita szervezet iráni segítséggel vagy százezer rakétát halmozott fel odaát. Ez akkora mennyiség, hogy nincs védelmi rendszer, még a Vaskupola sem, amely el tudná hárítani, ha nagy hullámokban lövik ki. 2006-ban már megtapasztalta Izrael, mire képes a Hezbollah, és azóta a libanoni szervezet Teherán segítségével szintet lépett. Eléri akár Tel-Avivot is – a repülő­teret és a kritikus infrastruktúra számos elemét.

Lehet, hogy valaki már figyel minket odaátról, nem jó sokáig időzni.

Nincs semmilyen moralizálás

A Golán nem egészen egy óra út ide. A világ nagy része számára ez Szíria, de valójában már szilárdan Izrael. Egy katonai ellenőrző pont sincs a majdnem 1200 méter magas Bental hegyig. Egykor ez szíriai, később izraeli támaszpont volt, most turistaattrakció. De a bunkerek és a lövészárkok olyan állapotban vannak, hogy gyorsan hadra foghatóvá tehető a hely.

A kilátás lenyűgöző a 2800 méteres Hermon hegyre és Szíriára. Ott nem is olyan rég még az Iszlám Állam fekete zászlói lobogtak, most megint Damaszkusz az úr. Ez persze nem lehetne így az orosz expedíciós erő nélkül, így Izrael kapott egy új „szomszédot”: Oroszországot. Moszkva időnként félrenéz, ha az izraeli légierő szírekre vagy irániakra csap le.

Ezért nem fog jelentős katonai segítséget kapni Ukrajna a zsidó államtól. Oroszország egyszerűen fontosabb, a hálánál pedig kevés rövidebb felezési idejű dolog van. Amit időnként adnak az izraeliek, azt az USA és a médianyomás miatt teszik. Ez így van rendjén, ezen a földön a lét a tét.

Ennek kevés jobb példája van, mint a Könnyek völgye. Az izra­e­li Sot harckocsi, egy módosított brit Centurion, felülről tekint a szír T-62-esre. Az izraeliek 100 harckocsija 500 szír és marokkói tankot lőtt ki, és ezzel megmentették Izraelt a lerohanástól. Miért álltak ellen ennyire keményen? Egyszerű: Izrael olyan kicsi, hogy nem nagyon volt hova vissza­vonulni. Ha a magaslatok elesnek, és a szírek kijutnak a tengerparti síkságra, az akár az ország végét is jelenthette volna.

– valószínűleg azért, mert nem tudták, hogy közel vannak az áttöréshez. Ilyen a háború: még a saját oldalát sem látja teljesen egy parancsnok, nemhogy az ellenségét.

A veszélyes pillanat már régen elmúlt.

A szír kormány saját területét sem tudja ellenőrizni, az egykor félelmetes iraki hadsereg az Iszlám Állam milíciája elől is elfutott. Libanonban ugyan ott a rengeteg rakéta, a Hezbollah nehézfelszerelés hiányában csak mérsékelten jelent konvencionális fenyegetést Izraelre. Védekezni jól tudnak, ezt 2006-ban megmutatták, de nyílt terepen támadva aligha tartanának ki sokáig az izraeli tűzerővel szemben. Jordánia sem jelent érdemi erőt. Az egyiptomi hadsereg nagy és viszonylag modern, de esze ágában sincs fenyegetni Izraelt, Kairónak pedig van elég belső problémája. Persze a szándék kevesebbet számít, mint a képesség, hiszen gyorsabban változhat. Hagyományos fegyverzetben Egyiptom papíron tud annyit, mint Izrael, de a valóságban a képzettség és a motiváció döntő fontosságú lehet – és ebben Izrael az egyik első a világon.

Tel-Aviv és a jövő reménységei

A zsidó állam ugyanis

A lakossága lassan akkora, mint Magyarországé, évente több mint 130 ezer fővel nő csak a természetes szaporulat révén – és a zsidóké nem sokkal alacsonyabb, mint a muszlimoké. A játszóterek vannak tele, nem az öregotthonok. Néhány év, és az izraeli lakosság túlnő a magyarországin úgy, hogy alig több mint hetven éve egymillióról indult. Ebben a népességrobbanásban benne van persze a hatalmas zsidó bevándorlás, de ma már a fő hajtóerő az, hogy annyi gyerek születik, mint sehol a Nyugaton.

Mi ennek az oka? Az, hogy az embereknek van miért élniük. Az Isten, haza, család hármason alapul az ország.

Egy 18 éves itt látja előre az életét, a Nyugat nagy részén viszont az Eufória című filmsorozatban kiválóan ábrázolt teljes céltalanság van. Mit akar útmutatás hiányában a legtöbb amerikai vagy európai fiatal? Még több partnert, még több örömöt és újdonságot, de ez sokszor rossz útra visz. A választás és elköteleződés totális nyugati szabadsága ugyanis valójában céltalanságot „ad”: minden lehetsz, de valójában elveszel a sok jóban. A nyugati „progresszió” élharcosai nem fogják fel: az emberek túlnyomó többségének mutatni kell valamit, amiért élhet. Ha ez nincs, szétesés és boldogtalanság vár rájuk. A „klímakatasztrófa” elleni küzdelem a tömegek számára soha nem fogja helyettesíteni az Isten, haza, család hármast.

Izraelben nem nagyon van ilyen probléma. Tel-Avivban látni ugyan hajléktalanokat, elveszett embereket, de kevesebb az alkoholista, a drogos, a társadalmon kívülre került ember, mint bárhol a Nyugaton. Sabbátkor az ateis­ták többsége is leül a hagyományos vacsorára a családjával. Minden héten. Péntek este járva-kelve, egy-egy ablakon bepillantva lehet érezni a hangulatot. Az élet, ha nem áll is meg, lelassul, még a modern tel-avivi felhőkarcolók árnyékában is, a sokkal vallásosabb Jeruzsálemben pedig végképp.

Izrael működik, itt közösség van, valódi közösség. A Nyugat többi részén elveszett sziget­embereket termel a progresszív oktatás, a média, az egész uralkodó filozófia.

Ha valaki munkát akar, az első kérdés: melyik alakulatnál szolgáltál? Aki valamiért kikerülte a sereget, még a legrosszabb munka esetében is utolsó lesz a sorban. A hadsereg katalizátor: életre szóló barátságok születnek az általában többéves képzés során. A kapcsolati háló annál jobb, minél elitebb az alakulat – annál nagyobb ugyanis a verseny, hogy valaki bekerüljön. A katonák tudáshoz is jutnak. Nemhiába Izrael az egyik vezető állam az innováció terén, a katonai technológiákat gyorsan át tudják vinni az élet más területeire.

Így született két évtized alatt egy új felhő­karcoló-negyed Tel-Avivban, a tornyokat technológiai cégek irodái töltik meg. Munka után vagy közben pedig le lehet menni hullámlovagolni, szörfözni – bár Izrael nem lazsál, hanem keményen dolgozik.

– többet Olaszországnál, de valamivel kevesebbet Franciaországnál, a sok mérőszámot egyesítő emberi fejlettségi indexben pedig Ausztria, Szlovénia és az USA társaságában van. Izrael az első tízben van mind a nők, mind a férfiak várható élettartamát tekintve, kevés kövér embert látni, annál többen futnak, edzenek.

Jeruzsálem és a múlt árnyai

Van persze egy óriási probléma, a palesztinügy. A két társadalom egymás mellett él, nincs szinte semmi keveredés vagy integráció. A szakadék inkább növekszik, mint csökken, az erőszak pedig mindennapos. Kevés helyen akkora a feszültség, mint Jeruzsálemben. A város felé haladva feltűnik egy nagy lánggal égő autó, a lezárások miatt óriásiak a dugók. Két robbantás történt, halott is van. Ez azért ritka, de a fizikai erőszak mindennapos, különösen az 1967 után Izrael által annektált területeken.

A Damaszkuszi kapunál nagy a rendőri készültség, ahogy az Olajfák hegyén is. Előttünk a Szulejmán szultán alatt épített mézszínű falak, balra viszont a hatalmas izraeli határfal kígyózik.

de a már majdnem egymilliós város lakosságának is nagyjából a harmada muszlim.

Jeruzsálemért keményen harcol a két nemzet, a két vallás. A Templom-hegy ennek a harcnak a középpontja. A monumentális tér ma az iszlámé, de egykor itt állt Salamon, majd Heródes temploma, azaz az Első és a Második Templom. Van olyan zsidó hagyomány, mely szerint itt volt egykor a paradicsom, itt kezdődött az emberiség története. Több mint ezer éve viszont a gyönyörű Sziklamecset uralja a fennsíkot, az iszlám építészet legrégebbi és egyik legszebb emléke.

Egy izraeli történésszel beszélgetve kirajzolódik, hogy mind a két félnek mélyen megalapozott igazsága van, és e két igazság szembenállását e földön nem lehet feloldani.

Az arabok vesztettek újra és újra. Ettől még a menekültek vagy utódaik vágya a visszatérésre érthető – de ha ez megtörténne, a zsidó nemzetnek nem lenne többé állama. A kétállami megoldás is problémás: Izrael a dombos-hegyes Ciszjordánia nélkül rendkívül sebezhető, de ott a lakosság 86 százaléka, 2,4 millió fő palesztin. Igen, joguk lenne egy önálló államra a teljes területen, az izraeliek viszont okkal nem bíznak abban, hogy ne lennének támadásoknak kitéve a tengerparti síkságon.

A palesztinok saját ellenőrzés alatt álló „szigeteken” élnek, a nagyobb városokat az izraeliek felügyelte zónák vágják szét. Még külföldiként is kellemetlenek az ellenőrzések, de hogy valakivel a saját földjén és napi szinten történjen ez meg? Igen, a feszültség, a mély szakadék a két nép között érthető. Ez a realitás – de reménykedni lehet és kell, hogy a messzi jövőben valamikor lesz olyan megoldás, amilyet mind a két nemzet többsége el tud fogadni.

A novemberi választás után vélhetően újra Benjamin Netanjahu lesz a miniszterelnök, egy markánsan jobboldali koalíció élén. Célja nem lehet több a helyzet kezelésénél, az erőszak minél kisebb szinten tartásánál. De ezzel a ter­hes történelemmel minden békés nap eredmény.

Nyitóképen: Isten, haza, család izraeli módra. Fotó: Shutterstock