Képzelt levél gyermekeimnek

Amikor egy szerencsétlen budapesti férfi dührohamot kapott, amiért a villamosvezető az orra előtt csukta be az ajtókat és indult tovább, az esetet megörökítő képsor megrázóan nagyot ment a közösségi médiában. (Ezek olyan internetes felületek, amiken valamiért szinte mindannyian jelen akarunk lenni, pedig semmiféle valódi értékkel nem bírnak, sőt kifejezetten sok kárt okoznak az életünkben. Remélném szívesen, hogy mire felnőttök, a múlt ködébe vesznek, de inkább attól tartok, tovább torzulnak addig, és még károsabbak lesznek. Bírjátok ki nélkülük, kérlek!) Amikor ezeket a sorokat írom nektek, több mint másfél millióan nézték meg a videót, paródiák és remix is született belőle. Egy ország nevetett egy ismeretlen, de közülünk való ember kínján.

Ideges korban élünk, és ez így volt már azelőtt is, hogy – ahogy ti mondjátok – „katonák és bajba jutott emberek” uralnák a napi híradásokat. Olyan korban, amikor egy perc nyugtunk sincs, mindent és azonnal akarunk, gyorsan, készen; ételt, otthont és életet. Ahogy a budapesti férfi összeomlott, amiért nem szállhatott fel azonnal, és várnia kellett a következő járatra, úgy naponta milliók és tízmilliók omlanak össze néha a szemünk előtt, máskor teljes magányban. A várakozás nemes szépségét maga alá temette a nihilista konzumkultúra.