Fenyvesekkel vadregényes tája – ilyen Kárpátalja természeti állapota ma

Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban

Kopasz hegyoldalak, rablógazdálkodás, erózió és tarvágások: a köztudatban ilyesmi él Kárpátalja hegyeiről és völgyeiről. De mi az igazság? „Nem, a Kárpátok nem csupaszok” – oszlatja el rögtön a közkeletű vélekedést Ágij László, aki harminc éve vesz részt Kárpátalja erdészeteinek életében, emellett Sopronban elvégezte a vadgazdamérnöki mesterképzést, és szoros kapcsolatban áll magyarországi erdészekkel és vadászokkal.

Kárpátalja ma már nemcsak az egykori Magyar Királyság, de immár Ukrajna legerdősültebb területe is:

Más kérdés, hogy a csonkított anyaország száz év alatt megduplázta erdőterületeit, a második világháború utáni szovjet újjáépítési láznak pedig valóban sok kárpátaljai erdő esett áldozatul. Ennek azonban a rendszerváltással vége szakadt.

Ágij László, aki erdőmérnökként és erdészeti igazgatóként is tizenkét évet húzott le a Nagyszőlős környéki erdőgazdaságban, úgy látja, a rendszerváltozás óta megszűntek a nagyarányú tarvágások: becslése szerint azóta a csúcsévben is csak az éves növekmény 40-60 százalékát vághatták ki. Ugyanilyen rémhírek kaptak szárnyra brit felmérések alapján, miszerint a fakitermelés felét illegálisan végzik. Nyilván vannak falopások, de helyszíni ellenőrzés nem támasztotta alá ezt a brutális mértéket.

Ellenben az erdőgazdaságok két irányból is jelentős nyomás alatt vannak a szakértő elmondása szerint. Részint az – ő szavaival élve – „sötétzöld” aktivisták, részben a kijevi kormány irányából. A két dolog ráadásul erősen összefügg. „A fővárosban székelő, külföldről pályázatokkal finanszírozott »sötétzöldek« performanszokkal – például félmeztelenül leöntik magukat festékkel a minisztérium előtt –, médiatámadásokkal nyomás alá helyezik a politikusokat, akik rettegnek attól, hogy megbélyegzik őket, hogy nem elég környezetvédők.”

Ilyen volt a tarvágás és a sokszor nagyon szükséges egészségügyi vágások betiltatása, ehelyett a papíron jól kinéző szálalás irányába tolták az erdészeteket. Igen ám, de ugyancsak a zöldek követelésére lánctalpas traktorokat már nem lehet használni a kitermelésnél, a láncfűrésznél korszerűbb kitermelőgépek túl drágák, az állam részéről pedig csak elvárás van, támogatás nincs – sorolja Ágij. Szálalásnál kitermeléskor óhatatlanul megsértik az ott hagyott fákat is, a hirtelen jött fény pedig oldalirányú terjeszkedésre készteti a növényt, vagyis az értékes rönk növése lelassul.

A helyiek, akik összhangban élnek a természettel, átlátják ezt:

Ez abból is látszik, hogy a miniszterelnöki tanács erdőgazdasági reformról döntött, méghozzá rendeletileg – miután a parlament egyébként leszavazta a javaslatot. A reform lényege a korábbi ígéretekkel ellentétben a központosítás: gyakorlatilag megszűnnek az önálló erdőgazdaságok, jogköreik a gondozásra és a napi feladatokra korlátozódnak, a stratégiai döntések Kijevben születnek majd, és a kitermelést is más végzi már. Ágijék tiltakoznának, de nem tehetik: a háború alatt minden ilyen rendezvény megtartása szigorúan tilos. „Évi több millió hrivnyát fizetünk be adóként, nem értem, miért kellett ez a központosítás” – fogalmaz a szakértő.

Ha mindez nem lenne elég, ide is megérkezett a klímaváltozás, és nem csak az idei aszállyal. „Az Ukrán-Kárpátokban, ahol felmérték a helyzetet, már öt éve is húszmillió köbméter száradt ki. Aztán jött az idei aszály; a saját szememmel láttam, hogy hetekig egy csepp víz, annyi nem folyt a Tisza forrásánál – mutat rá az erdész. – Előbb a nyírfák adták meg magukat, aztán jöttek a közepes fák, most pedig már a tölgyeknél is láttam, hogy megérezték a vízhiányt, egyszerűen nem érnek el a gyökereikkel a talajvízig. Az erdők is megsínylik az aszályt, mint a mezőgazdaság, csak nálunk később jelentkezik a hatása, mi évtizedek múltán »szüretelünk« csak.” Más lehetőséget e téren nem is lát, mint az alkalmazkodást. „Nem azt mondom, hogy pálmafákat fogunk nevelni errefelé, de a németek már 2013-ban kísérletezgetni kezdtek aszálytűrőbb fafajtákkal, mint pél­dául a luc. Alkalmazkodnunk kell, ez a fő” – véli.

Például az energiaválságban megugrott a fa ára: az exportnál hivatalos árveréseken augusztusban a kikiáltási ár dupláján, most három-négyszeresén kel el a tűzifa, s ez még valószínűleg nem a csúcs. Bár a helyi lakosok nyomott áron juthatnak egy kisebb mennyiségű tűzifához, az csak rövid időre elég. Ágij Lászlóék a falopások megszaporodásával számolnak, de gyakran szemet hunynak felette – miként a hatóság is –, mivel ismerik sok ember folyamatosan romló szociális helyzetét.

Ugyanígy vannak a hulladéklerakással: a Kijev részéről megfelelő telep kiutalása híján olykor üzemel, olykor nem az osztrák–magyar–ukrán AVE cég, így hol a megfelelő szeméttelepen, hol továbbra is az árokban végzi a hulladék.

Ágij úgy becsüli: néhány tisztességes gazdálkodón kívül a többség „csak használni és kizsákmányolni akarja azt, amit a Jóistenke és a természet produkált”. A vadgazdák utánpótlása is akadozik: az iskolai tankönyvekben tilos a szakma népszerűsítése, olyan stabil oktatási intézmény, mint az anyaországban a soproni, nem akad errefelé.

Mindenesetre a háború nagy kihívások elé állította a szakmát: minden hetedik erdészt besorozták, a gépeiket, köztük a tűzoltásra alkalmasak eszközöket elvitték, így voltak bajok az aszály alatt kitörő erdőtüzekkel is. A faanyagra ugyancsak nagy szüksége van a hadseregnek.

Sok vadász menekült nyugatra a sorozás elől, s jobb híján szélnek eresztették kutyáikat, amelyek most kint kóborolnak és vadásznak, akár a farkasok, falkában – mutat rá Ágij László –, de rájuk lőni nem lehet, a vadászat a háború kitörése óta tilos. Közben várható, hogy az emberek, ha az élelmiszer is megdrágul, nem csak fáért járnak majd az erdőbe – márpedig vadgazda legyen a talpán, aki fegyvertelenül szembeszáll egy vadorzóval.

Nyitóképen: Kárpátaljai táj. Fotó: Shutterstock