A konzumidiotizmus alkonyán

Heincz Barnabás írása a Mandiner hetilapból

Varsó belvárosában, a felhőkarcolók alatt nemrég felújítottak egy gyárat, amely évtizedekig elhagyatva állt, rontva a városképet, a sötét, háborús múlt egyfajta szimbólumaként. Súlyos történelmi hagyaték az épületegyüttes, hiszen a Norblin gyár túlélt két világégést, históriája a 19. századig nyúlik vissza. A nagy háborúban a felszerelését és a munkásait evakuálták Oroszországba, ahonnan kevesen tértek vissza. A második világháború első napjaiban német bombázók áldozata lett az üzem, hogy aztán a varsói felkelés során ódon falai közé fészkelje be magát az ellenállás. A szovjet megszállás alatt is hányatott sorsa volt a gyárnak, később sem nyerte vissza régi pompáját – napjainkig.

A Norblint ugyanis Lengyelország egyik legnagyobb ingatlanbefektetője vette meg, hogy milliárdos barnamezős beruházásként

Vannak benne kényelmes irodák, luxusmozi, ahol szarvasgombás pattogatott kukoricát mérnek, apró éttermek a világ minden tájának étkeivel, színes-szagos koktélbárok, ahol a New York sourt kellemesen keverik.

Abban a csarnokban, ahol a gyár munkásai egy évszázada két kezükkel, izzadsággal alkottak, ma üzletemberek, bankárok és fiatal programozók tivornyáznak. Az élet kellemes változásának lehetünk szemtanúi, ha odalátogatunk, hiszen ki ne szeretne New York sourt inni a város legmenőbb helyén?

Az egyik bárpultnál ülök, önfeledt arcok között. Gondtalanok, fiatalok, nekik áll a világ, jól fizető irodai munkájukból nemrég jöttek le, valahol a negyvenedik emeleten dolgozhatnak a szemben lévő toronyházban. Egyiküknél sporttáska, gondolom, konditerembe igyekszik a beszélgetés után, sok a fényes edzőterem megannyi futógéppel, égetni kell a zsírt, feszüljenek a kockák a Calvin Klein póló alatt. Mellette a barátnője tonhalas szusit eszeget. Olykor hangosan felnevetnek, a beszélgetések konstans moraját csak a PayPass-fizetések pityegése szakítja meg. Nem akarok álszent lenni, nekem is nagyon jólesik a koktélom, bár nincsen Calvin Klein pólóm, a cipőm Tisza, ennyi országimázs külföldön mindig kell.

Ahogyan nézem ezeket az embereket, és magam is nagyokat merülök a konzumidiotizmus édes tengerében, rossz érzés fog el. Ők gondtalannak látszanak,

A Norblin gyárat be kell fűteni, az éttermek gáztűzhelyén főzni kell, az irodákba be kell menni, majd felkapcsolni a villanyt és a monitort, munkához fogni. Mi lesz akkor, amikor nem lesz se fűtött konditerem, se szusi? Amikor nem keverik majd a New York sourt, munka sem lesz, amiből Calvin Klein pólót lehet venni?

Az utóbbi évtizedek generációi elképesztő bőségbe születtek, az elődeik pedig nagyon könnyen szokták meg a nélkülözésből feltámadó fogyasztást. Jelenünkben egyetlen képességet kell kifejleszteni: fogyasztani, vásárolni, költeni, mindent is beledobni a kosárba a diszkontáruház sorai között.

A gazdasági válság réme nem csak kopogtat, hideg szele már megérkezett, érezni az első fuvallatokat. Amikor pedig teljes erejével ideér,

Megremeg a nyugati jólét, a fogyasztás luxusa, az önfeledt koktélozások és a jól fűtött medencék álomképe. A kérdés az, hogy ezt hogyan fogja feldolgozni a mai társadalom kollektív tudata. Mi lesz akkor, amikor – egy tartósan energiahiányos állapot miatt – le kell mondanunk a megszokott jólétről?

A másik kérdésem, amikor a Norblin gyár önfeledt arcait nézem: komolyan azt hittük, ennyi lesz? A történelemkönyveket folyamatosan írják, a történelem zajlik, velünk él és változik, aranykort és világégést hozva. Egyes szakértők szerint válság esetén a társadalom tudatos, felelősségteljes viselkedése felerészt járul hozzá a krízis hatékony kezeléséhez.

Van bennünk ennyi lélekjelenlét? Mert most nagy szükség lesz rá – vessünk is számot magunkkal!

Nyitóképen: A Norblin gyár és Varsó tornyai. Fotó: Shutterstock