Jövőt választ Svédország

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban

Látszólag cseberből vederbe készül Svédország – szeptember 11-én a két négypárti koalíció között fele-fele arányban megosztott parlamentet minden bizonnyal lecserélik egy újabb fele-fele arányban megosztott nyolcpárti parlamentre. A hallgató felszín mögött azonban fecseg a mély:

s most lesz először alkalmuk a felszínre törni.

A potenciális miniszterelnökök személye nem kelt különösebb meglepetést: vagy tovább kormányoz a tavaly ősszel nagy nehezen a Sager-palotába oktrojált szociáldemokrata Magdalena Andersson, vagy a hagyományos váltópártot, a Mérsékelt Egységpártot (M) vezető Ulf Kristersson váltja őt.

Az izgalmak nem náluk kezdődnek, hanem ott, hogy minden valószínűség szerint most először sikerül a svéd politikai struktúrába integrálni a jobbközép pártok középre húzásával kialakult űrben nagyra növő Svéd Demokratákat (SD) – amely egyébként az Európai Parlamentben a lengyel kormánypárttal ül együtt az Európai Konzervatívok és Reformisták frakcióban.

Jimmie Åkesson konzervatív pártja eleddig visszakézből lefasisztázott páriaként vegetált a maga 62 képviselőjével a 349 fős Sveriges riksdagban, bevándorláspolitikai nézeteiket azonban az utóbbi néhány évben

A jobboldal többi pártja emiatt kiegyezett vele, s így a Svédországi Szociáldemokrata Munkáspárt (S) vezette baloldali pólusnak 2014 óta először ismét van váltópártja.

Hogy aztán a választók élnek-e a szocdemek leváltásának lehetőségével, az már a szó legmatematikaibb értelmében kétesélyes – a két koalíciós partnerből, valamint két külső támogatóból összeálló

A kormányzó szociáldemokraták továbbra is a legnépszerűbbek, de 29 százalékos támogatottságuk folyamatosan olvad, tavasszal még 30 felett volt. A második az immáron 20 százalékos Svéd Demokraták, amelynek nyár eleje óta tartó népszerűség-növekedése augusztus elejétől felgyorsult – az SD nemrég még az M mögött állt, de a klasszikus jobbközép néppárt 22-ről 18 százalékra süllyedt.

Ehhez képest kiszámítható és stabil a kis pártok világa: év eleje óta 8 és 9 százalék között mozog az Andersson-kormányt kívülről támogató Balpárt (V), amely büszkén vállalja, hogy ideje volna visszakormányozni a piaci megoldásoktól a jóléti állam felé, és tavaly

A szintén külső kormánytámogatói szerepben tetszelgő Középpárt (C), amelynek 2014-es átállása a jobboldalról a baloldalra nyolc évre bebetonozta a szocdem uralmat, ugyanebben az időtávban nem mozdult el a 6–7 százalékos sávból. 5-6 százalékon stagnál a jobboldali Kereszténydemokraták (KD), amely felszámolná az egészségügy mérhetetlenül bürokratikus regionális irányítását, új anyasági támogatási rendszert vezetne be, valamint a kötelező biokomponens eltörlésével csökkentené az üzemanyagárakat.

A kis pártok sorának végén kullog két nagy visszatérő, amely nemrég kapaszkodott a 4 százalékos parlamenti küszöb alatti halálvölgyből 5 százalékra. A Liberálisok (L) 2014-ben a Svéd Demokraták elől menekülve szintén átállt a baloldalra, 2021-ben viszont kifarolt a szociáldemokraták mögül, és újra hitet tett a jobboldali koalíció mellett. A párt most rendet akar az iskolákban, illetve a munkaügyi előírások lazításával biztosítana könnyebb megélhetést azon bevándorlóknak – sajátos szóhasználatban az „új svédeknek” –, akik nem beszélik a nyelvet, vagy nem rendelkeznek képzettséggel.

És itt van még a szocdemek egyetlen belső koalíciós partnere, a Zöldek Környezetvédelmi Pártja (MP), amely a nyugati zöldpártok zömével szemben kicsi, NATO-ellenes, és alapvetően a klímacélok szigorításának, valamint a vasúti rendszer fejlesztésének ígéretével szerez az egyébként is rendkívül környezettudatos s kitűnő vasúthálózattal bíró Svédországban nem túl acélos támogatottságot.

A négypárti baloldali pólus a mostani ciklusban minden lehetőséget kihasznált arra, hogy demonstrálja, mennyire töredezett: az előző miniszterelnök, Stefan Löfven négy hónappal a választás után kezdhette csak meg a kormányzást,

Először is 2021 júniusában lemondott Löfven, miután nem sikerült elég szavazatot összekaparnia a költségvetés elfogadásához, majd visszajöhetett, miután a lakbérplafon ügyében beadta a derekát a Balpártnak. Ősszel aztán Löfvent a gyenge közvélemény-­kutatási számok miatt kiszorította saját pártja, s pénzügyminisztere, Magdalena Andersson lett az utód, november 24-én meg is választották. 

De mivel a szociál­demokrata–zöld kormány továbbra is kisebbségben volt, nem tudták átverni a költségvetés-tervezetüket, helyette viszont még aznap

A zöldpárti miniszterek erre menten visszaadták a megbízásukat, mondván, nem tűrik, hogy a költségvetésben SD-s módosítók is helyet kaptak. Mivel az alkotmány szerint a kormányfőnek le kell mondania, ha a koalíciójából kilép egy párt, Andersson nyolc órával a megválasztása után le is mondott, majd öt napra rá megmentette ugyanez az alaptörvény, ugyanis a miniszterelnököt kisebbségből is meg lehet választani, ha nincs ellene többség. Ez az egyetlen ok, amiért ma Svédországnak mégiscsak van kormánya.

De a jobboldali pólus sem a monolitszerű egység szobra. Tavaly szeptemberben a Liberálisok azzal a kikötéssel jött vissza a jobboldalra, hogy olyan kabinetet, amelynek SD-s miniszter is tagja, nem támogat. Mivel a Svéd Demokraták viszonozta ezt a gesztust, többségre támaszkodó kormány nemcsak a baloldalról, de a jobboldalról sem tud felállni.

Az egyetlen opció az,

Úgy tűnik, ezt a megoldást egyelőre mindenki elfogadja: Ulf Kristersson a Dagens Nyheternek adott interjújában a liberális igényeknek megfelelve kizárta azt, hogy az SD miniszteri helyeket kapjon, de úgy fogalmazott, „jelentős befolyást szeretnék adni nekik, amiről a kormány megválasztása előtt megállapodunk; közös vízióval rendelkezünk, és konkrét céljaink vannak”. Åkesson jelezte, ugyan szíve szerint többségi kormány tagja lenne, elfogadja ezt a konstellációt is, amennyiben maradhat „forrasztólámpa, őrkutya, amely garantálja, hogy biztosan teljesítsenek”.

Véget értek tehát azok az idők, amikor a svéd jobboldalt a legolcsóbb nácizással távol lehetett tartani a kormánykeréktől, a választók negyedét-ötödét pedig ki lehetett zárni a politikai döntéshozatalból (lásd keretes írásunkat).

A változó közhangulatban már a megtestesült politikai fősodor,

Anders Ygeman bevándorlásügyi miniszter nemrég olyan törvényjavaslatot nyújtott be, amely részben átvenné a dán példát, és korlátozná a bevándorlók számarányát a legveszélyesebb környékeken: a dán „gettóellenes törvény” 2018 óta van életben, és azt írja elő, hogy 2030-ra egy lakónegyedben se legyen 30 százaléknál magasabb a „nem nyugatiak” aránya, ezt a törvényt pedig a dánok – mint az a számos kilakoltatásból látszik – komolyan is veszik. Ygeman ráadásul

– ha egy magyar miniszterelnök mondana ilyet a „nem Duna menti” népekről, valószínűleg fajelméleti fejtegetésekkel vádolnák.

Magdalena Andersson ezt a törvényjavaslatot védte meg meglehetősen éles szavakkal, amelyek korábban legfeljebb a Svéd Demokraták környékén hangozhattak el büntetlenül: „Nem akarunk Svédországban kínai negyedeket, szomáli városokat és kis Olaszországokat.” Sietve hozzátette persze, hogy a svéd gettóellenes törvény azért enyhébb lesz a dánnál: „Nem telepíthetünk át kényszerrel embereket. Anders Ygeman ilyesmit nem javasolt. De szeretnénk több kevert területet látni, és azt szeretnék, ha Svédország-szerte a svéd lenne a természetes nyelv.”

Nyitóképen: Piknikező muszlim család a parlament előtt. Fotó: Shutterstock