Patchwork – Kulturális ajánló

Gilberto Tokióban – Nincs ennél fülbemászóbb muzsika

| Leimeiszter Barnabás |

Egy mikrofon, egy gitár, egy öltönyös-nyakkendős, hetvenöt éves öregúr. Papírlapok a lábánál, amelyekbe bele-belepillant, hogy kiválassza a következő dalt, az előtte helyet foglaló több száz nézőhöz legföljebb egy-egy alig észrevehető fejhajtással kapcsolódik. A taps végét meg sem várja, hogy ráfogjon a kezdőakkordra, úgy, ahogyan csak ő tud ráfogni, miközben a zenéjében nincs semmi utánozhatatlan, virtuóz trükközés, még csak „stílus” sincs benne, amennyiben stílus alatt azt érjük, hogy valaki valamilyen, miközben ő olyan átlátszó, mint egy Tandori-koan. A hallgatásnál csupán egy-két fokozattal erősebb hangon dünnyög, danolászik, hajszálnyival fölé vagy alá lő egy-egy hangnak, desafinado, elnyújtja, elhadarja a szótagokat, késik vagy éppen siet ahhoz képest, amit a gitáron játszik, kizökkent bennünket, hogy mindjárt utána vissza­zökkentsen. Olyan zene ez, amelynek egyetlen pontja sem stabil, mégsem lehet kimozdítani a helyéből, mi mozdulunk ki, mi, akik bele vagyunk kövesedve az értő, szofisztikált hallgató pózába. João Gilberto az orra hegyére csúszott szemüveg mögül nem emeli fel a tekintetét, magába fordul, magába omló csillag, szemöldöke időnként megmoccan, össze-összeszaladnak a ráncok a szeme sarkában, ez helyettesít minden gesztust, előadó-művészet ez egyáltalán, merül fel a közönségében, lehet-e ez a valami még kevesebb, még redukáltabb, nem lehet, fekete négyzet fehér alapon, vagy fehér a feketén, de hát a jelenlét ellentéte éppenséggel a jelenlét, a nagybetűs, a totális, ez az a titok, amit Gilberto játéka érzékeltet, noha semmit sem állít.

Azt, hogy a bossa nova a világ legnagyszerűbb zenéje, nem lehet megmagyarázni vagy megérvelni másnak, és nem is kell. Szeretni, gondolom, nagyjából mindenki szereti, legalábbis szívesen elhallgatja, nem létezik ennél fülbemászóbb muzsika, nem véletlenül hígították klisés liftzenévé a hatvanas évek közepén. Húzhatott azonban belőle bármekkora bevételt a zeneipar, a bossa nem adta magát, nem tudták kiölni belőle az örökké megkapó szépséget. Amikor először hallod, rögvest eldől, hogy csupán tetszik, vagy ténylegesen a tiéd. Megszokhatatlanul, megmagyarázhatatlanul a tiéd, pedig semmi közöd Brazíliához, mi köze lehetett egy magyar lakótelepi kamasznak, mint amilyen én voltam, amikor találomra elindítottam Stan Getztől a Jazz Sambát, és utána feltárult, tárulgat a legnagyobb élvezetemre a mai napig, amiről addig semmiféle előzetes tudomásom nem volt, Jobim, Bonfá meg a többiek világa, és persze Gilbertóé, aki a huszadik század egyik legnagyobb művésze volt. Sorsa, lehetne írni erről is, könnyen mitizálható művészsors, fokozott különcség, egyre súlyosbodó mentális zavarok, Glenn Gould, Thelonious Monk, Brian Wilson társa. Élete utolsó évtizedét teljes elzárkózásban töltötte. 2015-ben még felkerült róla a netre egy rövid, rossz minőségű videó, ahogy egy félsötét szobában, pizsamában kíséri kilencéves lányát, aki a Garota de Ipanemát énekli, mi mást. E dal zárta 2006-os tokiói koncertjét is, amelynek felvétele (állítólag az egyetlen Gilberto által hivatalosan engedélyezett, tizenkét hosszú éven át szerkesztett koncertfelvétel) nemrég került fel a YouTube-ra, s amely írásunk apropója. Az Ipanema a világ legelnyűttebb slágere, de João Gilberto nem unta. Hogy unnánk mi?