Magyar ételmód

A nyolcvanas évek Romániájában, azon belül is a Székelyföldön, ahol Isten és a szüleim kegyelméből felnőni volt szerencsém, az étel marginális szerepet töltött be. Nem mintha nem lett volna – persze, voltak az országnak részei, ahol nem volt, de én ebből a szempontból is szerencsés voltam. Édesapám orvosként dolgozott, a nagyszüleim falun éltek, mindkét nagymamám és édesanyám is istenien főzött, szóval mindig volt mit enni, mindig finom ételeket ettünk, így aztán – mint mindennel, ami rendelkezésre áll és nem hiányzik – egyszerűen nem sokat foglalkoztunk vele, nem sokat beszéltünk róla. Ha nem hangozna hencegésnek, azt mondanám, sokkal transzcendentálisabb dolgokkal foglalkoztunk, mint az evés. (Bizony, mivel tévé viszont nem volt, és a villanyt igen gyakran elvették este, a konyhában ültünk egy gyertya körül, és olyan mélységű beszélgetéseket folytattunk, amilyenekre azóta sem volt példa az életemben, pedig sok okos és értékes embert ismerek.)

Először akkor vágott mellbe a magyarországiak ételközpontúsága, amikor még csak átjárogattam Magyarországra: táborokba, egyéb ügyben. A messziről jött ember eredendő rácsodálkozásával figyeltem fel arra, hogy Kádár népe mennyit beszél az ételről. Hogy többnyire csak az ételről beszél. Hogy az ételekről cseveg vég ne’kül. És nem azért, mert nincs neki, nem jut elég, hiány van, tehát folyton beszélnie kell róla, mint a tisztességes éhezők, nem – hanem… egyszerűen ez a témája. (Emlékszem a kissé lesajnáló, kissé szánakozó pillantásra, amellyel több alkalommal is megkérdezték, ettem-e már banánt. Ettem. Meg Dunakavicsot meg gumicukrot meg minden szart. Úgy éreztem magam, mint valami ostobának hitt indián, akitől országnyi földrészt vesznek a fehérek két üveggolyóért.)

Szóval idejöttem én, az addig áhítattal forgatott könyvekről való tartalmas beszélgetések reményével, és aztán naphosszat hallgathattam az evés, a még többet evés, az ételek, az étkek és ételek fogyasztása és persze a „kakilás” témakörében mindent, amit csak (nem) akartam.