A Homo sapiens történetére évszázadok óta fejlődésként tekintünk. Mi van, ha valójában már a prehistorikus korban megtaláltuk a közösségszervezés ideális formáját, amihez képest a modern civilizáció inkább hanyatlás? Extrém, de kreatív baloldaliak kísérlik meg újraírni az ember történetét.
Ezen a héten a politikai spektrum baloldali perifériájára kirándulunk, ami intellektuális értelemben hagyományosan annak legtermékenyebb része. David Graeber, a közelmúltban elhunyt anarchista filozófus az utóbbi évtizedek egyik legbefolyásosabb egyetemi ideológusa, az Occupy Wall Street mozgalom megálmodója. Szerzőtársa, David Wengrow régészprofesszor az afrikai és a közel-keleti kultúrák szakértője. Ők ketten arra vállalkoztak, hogy megírják az emberiség „új történetét”.
A történetírás nagy alakjai, mint Hobbes, Rousseau, napjainkban pedig Yuval Noah Harari – a közöttük fellelhető markáns ideológiai különbözőség dacára – évszázadok óta egységes narratíva mentén kalauzolnak végig bennünket az emberiség sorsán. A Homo sapiens eszerint kis vadászó-gyűjtögető csoportokban kezdte, majd kifejlesztette az agrárius életmódot, ami a magántulajdon elterjedéséhez és népességrobbanáshoz vezetett. A növekvő számosság hierarchiát követelt, eljutottunk a társadalmi csoportok, a mesterségek és az államiság megjelenéséhez. A közmegegyezés szerint világszerte egységes folyamatról beszélünk, s főként egyirányú utcáról, ahonnan nincs visszaút. A folyamatot fejlődésnek, eredményét civilizációnak hívjuk. Mi van, ha ez a konstrukció alapjaiban téves? Graeber és Wengrow így látják. Ötszáz oldalas könyvük célja, hogy átírják az elmúlt harmincezer évről alkotott képünket. Kutatásaik alapján az emberi faj nem egyetlen helyen, az észak-afrikai szavannákon, hanem egyszerre több, egymástól távoli helyszínen párhuzamosan fejlődött ki. Szerintük az sem igaz, hogy korai közösségeink primitívek voltak: a Homo sapiens kezdettől komplex és kifinomult belső szabályok és elvárások szerint élt – már i. e. 9000-ből találtak olyan ékszereket, épületmaradványokat, sőt művészeti alkotásokat, amelyekhez sok ezer órányi módszeres mestermunkára volt szükség. Az ember a ma elfogadottnál sokkal korábban eljutott az önszerveződés összetett szintjére, és már a vadászó-gyűjtögető korszakban is metropoliszokban élt, a városok valójában megelőzték a mezőgazdaságot. Miért nem tudtunk ezekről? Mert az emlékek többsége megsemmisült, a maradékot pedig évszázadokon át tendenciózusan dolgoztuk fel.
Egyetlen materialista, jelenközpontú, Istennel szemben szkeptikus műalkotás felfedezése inspirálhatta a modern európai világkép megszületését – állítja egy amerikai irodalmár. A kérdés most az, milyen művek segíthetnek annak meghaladásában.
Nagyszabású felmérést csinált a Századvég, hogy kiderítse, mit is jelent a kulturális kereszténység, és mennyien vannak a kultúrkeresztények. Az eredmények meglepőek. Interjúnk a kötet két szerzőjével.
A globalizáció optikai csalódása, hogy a világot irányító ipari és technológiai rendszerek semlegesnek, személytelennek tűnnek. A kikötői daruk vagy a légiirányító panelek nemcsak technikai infrastruktúrák, hanem kulturális kódok is, a modernitás hatalmi struktúrái, amelyekre nem csak akkor kellene figyelnünk, amikor meghibásodnak.
Hortobágyi T. Cirill főapát szerint a klímaváltozás játszhatott szerepet abban, hogy a helyiség felmelegedett, így a bogarak számára is ideálissá vált a környezet.
„Van egy olyan rossz érzésem, mintha valaki betört volna az otthonunkba és ellopott volna valamit” – reagált az OpenAI kutatási igazgatója arra, hogy a Meta az elmúlt két hétben nyolc alkalmazottjukat csábította el. A cég most „újrakalibrálja” a fizetéseket, és kreatív módszereket keres a tehetségek megtartására.
De nem csak Trump viselkedése érintette meg, új könyve athéni bemutatóján elárulta, előfordult, hogy sírva fakadt a görögországi gazdasági helyzet miatt.
„A féligazság meg végső soron a háborúskodás melegágya” – fogalmazott a rendező.
Ezt nehéz lesz megszokni.
