Déli gázmezők menthetik meg Európát

Kohán Mátyás és Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban

Sokat elmond az Európai Unió érdekérvényesítő képességéről, hogy egy háborúnak kellett kitörnie a közösség tőszomszédságában ahhoz, hogy a szervezet és a tagállamok közösen rászánják magukat évtizedes célkitűzésük megvalósítására: csökkentik az orosz gáztól való függőséget. Nem azért, mert végre mindenki belátta, hogy az orosz gáznak nem az újabban rubelesítendő köbmétere a drága, hanem a kiszolgáltatottság. Azért, mert az EU így akar nyomást gyakorolni Moszkvára. De hová fordulhatnak a tagállamok földgázért – és ami még fontosabb, milyen ára van az új források behozatalának?

Természetesen nem minden EU-tagállam függ ugyanolyan mértékben az orosz földgáztól. Ezért lehet, hogy néhány kormány könnyen rábólintana a Putyin­-rezsimmel szembeni energetikai szankciókra, mások – így például a magyar vezetés – viszont nem akarnak beállni mögéjük. A kelet- és közép-európai tagállamok már csak történelmi okokból is jól el vannak látva Oroszország felől érkező gázvezetékkel, a nyugati tagállamokban valamivel nagyobb a választék beszállítóból.

Az öreg kontinens szomszédságában több országban is feltártak sokszor kiterjedt gázmezőket. Algéria például a világ egyik legnagyobb földgáz­tartalékával bír, kedvező földrajzi fekvésének köszönhetően pedig könnyen exportálhatja is Európába. Az ország belsejében, Hászi R’Melnél található nagy lelőhelyről három vezetéken is eljuthat a gáz Dél-Európába. Ezeken kívül viszont csak a Líbiából induló Zöld Áramlat köti össze a két kontinenst, Szicíliánál érve el az európai partokat.

Levantei gázláz

Nem minden esetben a gázvezeték-építés a legköltséghatékonyabb megoldás – elvégre nemcsak kiépíteni kell, hanem üzemeltetni is, ahhoz pedig, hogy a földgáz áramlani tudjon a vezetékben, hatalmas, 200 bar feletti nyomást szükséges kialakítani és fenntartani, ami szintén nem olcsó mulatság –, de a nem túl távoli múlt jelentősebb feltárásai alapján több gázvezetéknek is lenne létjogosultsága Dél-­Európa és a Földközi-tenger déli és keleti partvidéke között. A tenger keleti, levantei medencéjében az utóbbi húsz évben több nagy gázmezőt is találtak, ami átrendezte az energiapolitikai erőviszonyokat a térségben. Az izraeli és egyiptomi vizek alatt felfedezett nagy mezők, mint a Liviatán vagy a Zohr, nettó energiaexportőrré tették a korábban behozatalra szoruló két országot.

Még érdekesebb az EU-tag Ciprus helyzete. A ciprióták 2011-ben ünnepelhették az Afroditi gázmező felfedezését, amely ugyan jóval kisebb, mint a Liviatán vagy a Zohr, új helyzetet teremtett. Az ország korábban jelentős cseppfolyósgáz-­kapacitásokat épített ki. Ciprus megosztottsága miatt a sziget környéki gázmezők feltárása különösen kényes kérdés, mert a lefkosziai kormánynak egy igen erős ellenféllel is meg kell küzdenie: az Észak-ciprusi Török Köztársaságot egyedüliként elismerő és pénzelő Törökországgal, amely az előző húsz esztendőben megháromszorozta gázfogyasztását, viszont saját forrás híján a sokszor nem túl megbízható földgáz-kereskedelmi partnereire – Orosz­országra, Azerbajdzsánra és Iránra – van utalva. Csillapíthatatlan gázéhségében Törökország attól sem riad vissza, hogy hadihajóival kísérje a más országok vizein engedély nélküli felméréseket végző kutatóhajókat, ami feszült és ellenséges légkört szül a levantei medencében, ráadásul éppen olyan országokkal – Ciprussal, Izraellel, Egyiptommal – generál potenciális konfliktusokat, amelyekkel Ankarának egyébként is csapnivaló a viszonya.

A tét azonban nagy, s a kedvező rendezés esélye sokat ér Ankarának: a Levantei-medencében 2010-ben még az amerikaiak találtak jelentős földgáz- és kőolajtartalékokat, az Amerikai Földrajzi Társaság előbbit 3,5 billió, utóbbit 270 millió köbméterre becsüli. Bár ez világszinten nem számít nagy gázkészletnek – az orosz tartalék tízszer, a türkmén háromszor ekkora –, európai szemmel óriási mennyiség: Németország ellátására a jelenlegi fogyasztás mellett negyven évig elegendő lenne. A mezők legnagyobbika, az Izraelhez tartozó, 510 milliárd köbméteres Liviatán már termel, a gázt vezeték viszi Izraelen át Egyiptomba, Jordániába, Szíriába, onnan még az Izraellel ellenséges Libanonba is. 

A Zohr mezőről is kiépült a vezeték Egyiptomig, két lng-terminállal egyetemben. A nemzetközi nagytőke a gázbizniszben is könnyebben tölti ki a rendelkezésére álló teret, mint a politikai akarat: a már termelő izraeli, líbiai, libanoni, egyiptomi és palesztin mezőkön megjelentek az amerikai, olasz, izraeli, francia, orosz és emírségekbeli szénhidrogén-óriások, de a kitermelést még nem végző, a geopolitikai konfliktusok középpontjában álló Ciprus görög fele is kötött már szerződéseket amerikai, olasz, francia, katari és koreai vállalatokkal.

Újra forró a Ciprus-kérdés

Ciprus számára a legzsírosabb falat, az Afroditi mező 200 milliárd köbméternyi gázt tartogat, ez az ország igényét az idők végezetéig fedezni tudná önmagában is, és mesés exportpotenciállal kecsegtet. Vagyis kecsegtetne, ha nem szólna közbe a geo­politika – Ciprus ugyanis nemzetközi jogi vákuumban létezik. A többször közvetlen haditengerészeti konfliktussal fenyegető török akciók legitimációját az adja, hogy Ankara – épp az égei-tengeri szigeteket érintő, fél évszázados görög–török szigetvita miatt – a térségben egyedüliként nem írta alá az ENSZ tengerjogi megállapodását, amely szerint minden tengerparttal rendelkező országnak kizárólagos joga gazdasági tevékenységet folytatni a partvonalától 200 tengeri mérföldön (370 kilométer) belül fekvő kizárólagos gazdasági övezetben, két ország kizárólagos gazdasági övezetének ütközése esetén pedig félúton húzódik a határvonal.

Ha ezt Törökország aláírná, a végeláthatatlanul szerteágazó görög szigetvilág miatt gyakorlatilag kiszorulna az Égei-tengerből – és most, a földközi-tengeri gázvita kapcsán is kapóra jön, hogy Ankara nem kizárólagos gazdasági zónák alapján képzeli el a tengeri gazdasági tevékenység szabályozását, hanem a kontinentális talapzatot venné alapul.

Eszerint minden ország kizárólagos joga, hogy a határaitól kiinduló kontinentális talapzaton – a kontinenseket körülvevő, a mélytengerekhez képest sekély, kis lejtésű területen – gazdasági tevékenységet folytasson, és mivel a szigeteknek nincs kontinentális talapzatuk, nekik (például Ciprusnak) a gázmezők kiaknázásakor is csitt a nevük. A török álláspontot kissé zavarossá teszi, hogy bár szerintük a szigeteknek nincs kizárólagos gazdasági övezetük, azért az általuk kitartott Észak-Ciprussal megállapodtak a Földközi-tenger felosztásáról.

Törökországnak elemi érdeke, hogy a jogi helyzet tisztázatlansága fennmaradjon, különben esélye sem lenne bármennyit is megkaparintani a Ciprustól messze délre fekvő gázmezők kincséből. 

A jogi vákuumba pedig befurakodik a térség többi konfliktusa is: az évtizedek óta a nemzetközi elismertségért küzdő Észak-ciprusi Török Köztársaság folyamatosan olyan tárgyalási formátumokat javasol, amelyekben az Európai Uniónak egy asztalhoz kellene ülnie vele. Az észak-ciprusiakkal azonban a törökökön kívül senki nem hajlandó tárgyalni, Törökország pedig az általa el nem ismert görög Ciprussal nem ül le. Egy szövetségessel azonban mégiscsak bírnak a törökök – Líbiával közös tengerfelosztási tervet készítettek az ENSZ-szabályokon alapuló, közös görög–egyiptomi terv ellensúlyozására, ugyanis Törökország a líbiai polgárháborúban az egységkormányt támogatja, Egyiptom pedig a lázadókat.

Drágának számít?

Mindez jelentősen kihat Európa mind ez idáig legnagyobb gázkészletének hasznosítására is – de az olcsó és bőséges gáz éveiben kontinensünk erre nem igazán figyelt oda. Pedig Ciprus, Izrael, Egyiptom, Jordánia, Olaszország és Palesztina 2019 januárjában közösen nyilvánították ki szándékukat, hogy az egyiptomi part menti gázmezőktől Görögországon át a Balkánra, illetve Olaszországba szállítanák a földközi-tengeri gázt a Keletmediterrán és a Poszei­dón vezetéken keresztül.

De a hatmilliárd eurós beruházásba bolond lenne beszállni a magántőke addig, amíg Törökországgal nincs megállapodás, uniós pénzt pedig még Ciprus európai gázhálózatba való bekötésének ürügyén sem sikerült rá szerezni, leszámítva némi aprót, tanulmányokra.

Az európai gázárrobbanás azonban most más fénytörésben mutatja az eddig túl drágának ítélt vezetéket, amely mögül januárban az Egyesült Államok is kifarolt. Ankara javaslata pedig, amely az új, tízmilliárd köbméteres éves kapacitású Kelet­mediterrán vezeték megépítése helyett inkább a már létező török csövekre csatlakoztatná rá a földközi-tengeri gázt olcsón, hirtelen sokkal inkább látszik előremutató részmegoldásnak az Európát gúzsba kötő energiaválságra, mint a török nyomulás ezredik megnyilvánulásának.

Nyitóképen: Gázmezőket feltáró fúróhajó Ciprus partjainál 2021-ben. Fotó: Afp / Iakovos Hatzistavrou