Transzmánia

Buck Angel egy közel hatvanéves, kopaszra nyírt, széttetovált, kigyúrt kaliforniai pornószínész. Transzférfiként tekint magára, át is esett a kilencvenes évektől kezdve minden olyan beavatkozáson, ami a férfivá válás kérdéses metamorfózisához kellett. Talán meglepő, de személyes története ellenére is kritikusan viszonyul az lmbtq+-ideológia képviselőihez. Abigail Shrier 2020-ban megjelent könyvében – több más, olykor kilétüket nem vállaló megszólalóhoz hasonlóan – Buck Angel azt mondja: a mai transztinédzserek nem kapnak megfelelő tanácsokat sem a terapeutáiktól, sem attól a transz­közösségtől, amelyhez tartozni akarnak. „El tudod képzelni, hogy tizenhat éves vagy, leműtteted a melleidet, hormonokat szedsz, aztán tíz év múlva rájössz, hogy nem ezen az úton kellett volna elindulnod? Bele­gondolni is lesújtó számomra” – fogalmaz, hozzátéve: e közösség nem vállal felelősséget azokért a fiatal lányokért, akiket elért a transzjárvány az életüket megváltoztató döntés előtt.

Abigail Shrier számos interjún és kutatási eredményen nyugvó, beszédes című könyve, a Visszafordíthatatlan károk egyetlen bonyolult, ám annál égetőbb kérdést jár körbe: mi az oka annak, hogy a 2010-es évek második felében látványosan megugrott a fiatal lányok körében a hirtelen fellépő nemi diszfória? Hogyan lehetséges, hogy egy 2017-es kutatás szerint az amerikai középiskolások 2 százaléka transzneműnek vallja magát, holott a nemi diszfória várható előfordulása a nők között maximum 0,003 százalék? Már a kérdés is szinte tabu az Egyesült Államokban, és aki felteszi, könnyen a transzfóbia vádjával szembesülhet az egyre erősebb hangon felszólaló lmbtq+-ideológusoktól – Shriernek is valóságos össztűzzel kellett szembenéznie a könyve megjelenése után.

A problémát nem lehet egykönnyen megérteni, ha nem veszünk minden tényezőt figyelembe. A tiszta határokat nem definiáló családi közeg, az egymást alternatív nemi identitásokba hergelő kortárs közösség és a közösségi médián keresztül érkező, mintaképző impulzusok is csak a probléma első rétegét jelentik. Ezeken túl még mindig megálljt parancsolhatnának a transzjárványnak például azok a tera­peuták, akik csak bólogatnak, amikor betér hozzájuk egy magát transz­szexuálisnak valló fiatal lány, és nem kérdeznek rá: mi indította őt arra, hogy megtagadja születési nemét? Shrier szerint sok kamasz lány a testében végbemenő átalakulás miatt nem is változna fiúvá, egyszerűen csak nem szeretne lány maradni, mivel az érési folyamatot túlságosan nehezen viseli. A transzidentitás kezdetben univerzális megoldásnak tűnik minden lelki és testi problémára, és ezt a nézetet a transzinfluenszerek és más szektás genderideológusok is csak erősítik. Ráadásul az amerikai iskolák többsége egyenesen elzsilipeli a szülők elől a gyerekeikkel kapcsolatos információ­kat, így sokszor túlságosan későn derül ki, hogy a lányuk az osztályban más néven és más névmással hívatja magát, mint odahaza.

A transzjárvány elé nehéz korlátokat állítani, hiszen Shrier szerint már az okostelefonokkal meg lehet fertőzni a lányokat. A jelenségnek azonban nem lehetetlen gátat szabni. A magánélet határainak betartásával, a szülői hatalom helyreállításával, a genderideológia iskolákon belüli terjedésének megállításával és a lánykor szépségeinek felmutatásával meg lehet védeni a fiatalokat.