Folyamatos támadás alatt a szuverenitásunk – interjú Tuzson Bence igazságügyi miniszterrel
Mi várható a soros elnökségtől az igazságügy területén? Mit gondol az uniós vitákról? Mit tehetünk Európa és hazánk versenyképességéért?
„A tevékeny, cselekvő szeretetben feltétlenül hiszek, ez adja az erőt ahhoz, hogy a látszólag lehetetlennek tűnő dolgok is megvalósuljanak” – mondja a veszprémi SzeretFilm Stúdió vezetője.
Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban.
A vírushelyzetre reagáló lélektani dráma és balatoni road movie: #tüneményesutazás munkacímmel már a finisben van a legújabb játékfilmje. Gyors művészi válasz az elmúlt két évünkre?
Igen is, meg nem is. A történetet, amelyben egy nem halálos, de az emberi érintkezést jelentősen megnehezítő vírus terjed szerte Európában, húsz éven át formálódott bennem. Franz Kafka Kereszteződés című novellája volt a kiindulópont, ebből előbb egy nagyszabású sci-fit terveztem, aztán regényt írtam belőle, végül az egész egy disztópiává csendesedett. Magam is meglepődtem, amikor a fikció és a valóság egyszer csak hátborzongató pontossággal összeért: az alaphelyzet sok mindenben rímel a koronavírus-járvány okozta társadalmi változásokra, az amúgy is törékeny emberi kapcsolatok további szétesésére, a szorongásra, az elmagányosodásra. Mindamellett, és ez nagyon fontos, nem katasztrófafilmet akartam készíteni, hanem egy izgalmas és szép mozit, megmutatva, hogy igenis van, lehet kiút egy ilyen végzetesnek látszó szituációból is.
Labilis kapcsolatok, menekülés a virtuális térbe, elidegenedés – gyakran használjuk ezeket a fogalmakat a posztmodern társadalmak jellemzőiként. Ilyen értelemben szimbolikus figyelmeztetés is, hogy itt az ideje lélekben visszatalálnunk egymáshoz?
Mindenképpen. Már régen kellett volna, de most már nincs mire várnunk. Mert tényleg azt veszi észre az ember, hogy még a legközvetlenebb hozzátartozóival sem biztos, hogy helyesen viselkedik, egyre kevesebb a valódi, önzés nélküli, elfogadó szeretet, az őszinteség; álságos kapcsolatokban vagyunk, miközben próbálunk túlélni. A családok, ha látszólag még egyben vannak is, sokszor csupán jól funkcionáló gazdasági és érdekközösségek, a házastársak vagy a szülők és a gyerekek közti igazi, mély lelki kapcsolódások nélkül. Nyilván ez nem új keletű probléma, és engem mindig is érdekeltek az okai. Ezért a #tüneményesutazást leginkább családi filmnek mondanám, amelyben egy anya, egy apa és a tizenöt éves fiuk keresi a saját megoldásait. Általános recept nincs, mindenkinek magának kell megtalálnia a megbékéléshez vezető utat.
Ön már megtalálta?
Fogalmazzunk úgy, hogy próbálok azon járni.
És ebben van szerepe annak, hogy nagy reményű filmesként egyszer csak kilépett a főváros bűvös vonzásköréből, és táncművész feleségével a Veszprém melletti Bándra, Budapestről nézve az Isten háta mögé költözött?
Ez csak egy szelete lehet a dolognak. Nem tudom, mi lett volna, ha Budapesten maradunk, és azt sem állítom, hogy a vidék csupa romantika, ahol nem kell nap mint nap megküzdeni azért, hogy mindannyian jól érezzük magunkat. A gyerekeim
közül is van olyan, aki, hiába a szép ház és a csodálatos környezet, elkívánkozik innen; ez természetes, hiszen neki ugyanúgy a saját útját kell járnia. Mi a családalapítás idején a feleségemmel tudatosan döntöttünk a kivonulás mellett, vállalva azt is, hogy ez a karrierünkre nézve hátrányokkal járhat. Valahogy mindketten ösztönösen úgy gondoltuk, hogy a mi kis közösségünk, a családunk csak ilyen módon óvható meg, és hogy gyerekeket nevelni falun és kertes házban lenne a legjobb – legalábbis mi így szeretnénk. Hét évig a Gödöllői-dombságban éltünk, onnan költöztünk már két gyerekkel Bándra, a két kisebb ide született.
És miért pont ez a falu?
Az anyai nagyszüleim bándiak, az őseik a 18. század második felében érkeztek ide Németországból. Gyerekkoromban sokat voltam náluk, a zsigereikben őrzött paraszti kultúra, az állatokhoz, a természethez való magától értetődő közelség – összefonódva a Balaton varázsával – mindig nagy hatással volt rám. Az itt töltött nyarak olyan biztonságot és szilárd alapot adtak, amihez nagyon könnyű volt visszatalálnom a több évtizedes fővárosi létezés után.
Filmesként nem volt ez nagy érvágás? Hiszen ekkor már, legalábbis a szakmában, jegyezték a nevét, többek közt a 2002-ben a Velencei biennálén is bemutatott kisfilmje, a Posztkatona okán.
Érdekes, de a törést nem a távolság okozta, hanem hogy 2009-ben nem sikerült befejezni az első nagyjátékfilmemet, az addigi támogatási rendszer összeomlott, az új pedig több év alatt állt fel. Ez idő alatt el is távolodtam a filmezéstől, jórészt a gyerekeimmel foglalkoztam, megírtam a családregényemet, és igyekeztem nem azon aggodalmaskodni, mikor jön el újra az én időm.