A legnagyobb magyar építész fő műve hamarosan újranyitja kapuit.
Elsőként gyerekek lépnek be a megújult Operaházba: előbb látják diákpremiereken a nyitógálát, az első operaprodukciót és balettbemutatót, mint bárki más. És nyilván lesznek azután protokollvendégek is, patikamérlegen sakkoztunk: Magyarország közjogi méltóságai, kormányzati kulcsemberei éppúgy jöhetnek, ahogy parlamenti pártok frakcióvezetői, érintett polgármesterek vagy társintézmények igazgatói. És Közép-Európa operaintendánsai és partnerek, akik az elmúlt tíz esztendőben segítették a Magyar Állami Operaházat, hogy egyről a kettőre, sőt talán háromra meg négyre is jusson.
Mert az Ybl-palota műremek. Azért olyan szép, mert az építő díszítettségben és praktikumában is megfelelő, főképp pedig időtálló formát választott: a reneszánsznak új és még újabb reneszánsza nyílik. Egy operaház ráadásul mindig és szükségszerűen több a színházaknál – színpadtechnikában. Az összes művészeti ág képviselteti magát, így az alkotók és közreműködők száma igen magas, esténként több száz is lehet, csakúgy, mint a filmben. Viszont egy operaházban ezek szerint minden este filmet forgatnak…
Ennek költsége – jelentős császári-királyi-állami szerepvállalás mellett – csak úgy gazdálkodható ki, ha nagy nézőteret építenek, ahhoz viszont az arányok miatt nagy színpad tartozik nagy kiszolgálóterekkel közönségforgalmi és üzemi oldalon egyaránt. És az egyik húzza maga után a másikat: a működési dominó úgy dől tovább, hogy nagy színpadon nagy díszlet mutat, nagy térhez nagy árok és abba nagy zenekar szerződtetendő. A széles és mély színpadokon jelentős énekkari létszám énekli csak át a hangszerfüggönyt, a kórust viszont mozgatni, helyezgetni kell, amihez sokszor extra és erős emelvényrendszer szükséges. A hatalmas díszletek és művésztömegek változását már Ybl Miklós korában – sőt sokkal előbb is – komoly színpadgépészettel segítették. Az Asphaleia hatutcás, tízpódiumos rendszere már lassan másfél száz éve is süllyedő és emelkedő sávokat, billenő platókat jelentett, ezeket prózai házakba jellemzően nem építették, csak a zsinórpadlás függesztőtechnikáját… Száraz, ugye? De muszáj olvasni, mert ha valaki a szívéhez kap, mi került az Operaház színpadtechnikáján tízmilliárdba, akkor akarja is érteni, ha kérhetem.
S az egyik legértékesebb, és – figyelem! – napi használatban „gyárként” is működő, embermilliós forgalmat lebonyolító magyar műemlék közel teljes épületfelújítása ezen felül is tízmilliárdokat igényel (az utca túloldalán lévő, tízszintes üzemházunkkal együtt). Érdemes arra gondolni, hogy egyik hivatali elődöm, a napokban 90 esztendős Szinetár Miklós már a Horn-kormány idején jelezte az Operaház felújításának szükségességét. Azóta negyedszázad is eltelt…
A „konvergencia-programként” elhíresült dokumentum az élet minden területére kiterjedne. A Nézőpont Intézet azt is kimutatta, hány emberre lennének hatással a Tisza megszorításai.
Büszke lehet kimagasló eredményeire a magyar intézmény.
A Mandinernél pár éve nem járt sikerrel, amikor igyekezett „kicsit pozitívabbra hangolni” a vele készült interjút.
A Mandiner jelentős növekedést ért el az elmúlt időszakban, és most ismét szintet lép: új videós műsorstruktúrával bővíti kínálatát. Ezekről, továbbá a Mandiner őszi díjátadó gálájáról és a kárpátaljai adománygyűjtés eredményeiről tartott sajtótájékoztatót Szalai Zoltán főszerkesztő.
Valójában fogalma nincs se neki, se a csapatának arról, mit is kezdenének az országgal.
A több mint négyszáz olvasó kvízjátékon vehetett részt, meghallgathatta, mit gondol Schmidt Mária a világról és élvezhette Lotfi Begiék szenzációs koncertjét.
L. Simon László és Ókovács Szilveszter között forrtak az indulatok az új Hunyadi sorozat kapcsán – kritika, vita, történelem és kultúrpolitika egyetlen műsorban.
Hosszabb időre búcsút kell mondani az Aggteleki-karszt egyik legismertebb barlangjának.
A háborúba vezető vonaton nincsen fék – Boris Pistorius hátborzongató figyelmeztetést küldött a Nyugatnak.
