Mindent tud-e a tudomány?

Néhány éve – még a Nagy Világjárvány előtt – egy kedves kanadai magyar barátunk látogatott hozzánk angolszász eredetű feleségével. Az egyébként igen kellemes beszélgetésünknek egy mozzanata nagyon megmaradt bennem. Amikor egyszer csak szóba került, hogy ki miben hisz, a fiatal anyuka önérzetesen kijelentette, így, egyetlen szóval: TUDOMÁNY. Neki egyébre nincs szüksége, hiszen a „science” mindent megold. Legalábbis előbb-utóbb. De vajon bízhatunk-e a tudományban, különösen napjainkban, egy világjárvány kellős közepén?

Aki most esetleg valami oltásellenes eszmefuttatásra számít, ki kell ábrándítsam: a modern orvostudomány iránti elkötelezettségemhez kétség sem férhet, papírom (helyesebben védettségi igazolványom) van róla. A koronavírus viszont tagadhatatlanul újabb frontot nyitott a tudománypártiak és -szkeptikusok örök háborújában, csatlakozva a kreacionisták és evolucionisták régóta húzódó, de legalább értelmetlen vitájához. Vajon mi lehet az oka, hogy még mindig tömegek kérdőjelezik meg a tudományos világ képviselői, orvosok, járványügyi szakemberek, statisztikusok állításait? Miért nem egyértelmű mindenkinek a sok tudományos eredmény, miért nem ismerik el kiváló szakemberek fáradságos munkáját?

Az ok szerintem világos: az utóbbi évtizedek szekuláris progressziója olyan eredményesen sulykolta az emberek – köztük például kanadai barátunk – fejébe a tudomány mindenhatóságának dogmáját, hogy lassan elkezdték azt tényleg mindenhatónak gondolni. Amikor pedig egyszerre csak tömegek szembesültek azzal, hogy a tudomány egyáltalán nem mindenható, és tudós szakemberek tucatjai beszélnek összevissza maszkokról, oltásokról, variánsokról, gyakran önmaguknak is ellentmondva, sokukat megütötte a kiábrándulás szele – valahogy úgy, mint amikor Mózes népe oktalan türelmetlenségében aranyborjút készített. Ez a kiábrándultság pedig veszélyes jelenség: megfosztja az embert a józan ítélőképességtől, és hatásos muníciót ad a tudomány létjogosultságát megkérdőjelező mozgalmaknak.