Zokniszandál

Feladtam egy hirdetést: metafizikai alapon keresem a hozzám illő társat. Egyből hosszú sor alakult ki a páholykám alatt, szmoking térdzoknival, tréningfelső lakkcipővel, pödört bajusz, rongyos kapca, ördögborda, szarvasbőr. Hát, első látásra ennyi. Valahogy úgy van, azt hiszem, hogy ami tetszik nekünk, az nagy egységérzetként el se választható tőlünk, csak ott gomolyog, mint egy jó szivar füstje, a szívünkben. Mert például valamiért izgalmas volt beszélgetni azzal a bajszossal a játszótéren, de nem is igen lehet megmagyarázni, mi miatt. Hogy a bajsza? Az édesen tört szanszkrit? A Jedi-kard a derekán? A homokozószettje? Ki tudja…

Na de a nemtetszések! Mert azok állnak a metafizikai örömök útjában. Azok aztán elkülönülnek, kihasadnak belőlünk, aztán csak lebegnek-lebegnek az örökkévalóságban éles körvonalakkal, olyannyira körülírható egyértelműségben, hogy kétség sem fér hozzá, ezt nem viselnénk el – nemhogy egy napig, de egy gyenge krokodilbőrtáska-vásárlás erejéig sem.

Ilyen például a zokni-szandál kombó.

Beszélnünk kell erről, mese nincs; ha megpróbáljuk elfojtani az effélékhez kapcsolódó idegenkedésünket, akkor azok hatalmassá nőnek, aztán mindenestül felfalják emberi viszonyainkat. Valahogy úgy, hogy már nemcsak a zoknija idegesít, hanem az is, hogy vannak lábai. Kettő. Lehetsz te bülbülszavú programozómatematikus, házias beállítottságú asztronauta vagy bármi, neked annyi. Mert – ki tudja, mi okból – ezek a kézzelfoghatóan elkülönülő, egyúttal megdöbbentően harsány idegenségek valamiképpen előrevetítik a jövendőt; ott úszik ebben a látványban a keservesen hosszú élet minden pöszmögése.