Nagyapám háza

Nem tornácos ház, nem hordozza magán a régi alföldi építészet jellegzetességeit, semmi faluromantika. Anyai nagyapám a nyolcvanas évek második felében építette fel – ahogy akkoriban szokás volt – a két kezével azt az akkor teljesen modernnek számító családi házat, amelyre azóta elvesztett-elvesztegetett örökségként gondolok, az utóbbi időben egyre gyakrabban.

Nagyapám parasztcsaládból származott, mint akkor, a harmincas években szinte mindenki egy olyan kisvárosban, mint Hajdúnánás. Ő már villanyszerelőnek tanult, de állatokat azért tartott, disznózott, ahogy mifelénk mondják. Szerette, ha a dolgoknak helyük és rendjük van körülötte. Részben az iránta való tiszteletből vettem néhány éve egy borotvapamacsot. Mert nagyapámnak is volt, emlékszem is, ahogyan használta. Nemcsak házat épített maga (kettőt is), de traktort és különféle eszközöket. Az újdonságra nyitott emberként a városban elsők között kapott telefont, szerzett be televíziót. Ma úgy mondanánk, hogy minden technikai innováció érdekelte. Haladt a korral, a szó jó értelmében. Tevékeny, alkotó ember s mindenekelőtt: jó nagyapa volt. Erre szokás mondani, hogy példakép.