Többségünk az olvasásban nem jut tovább a címeknél. Minden írásnak van címe, már ha valóban közfigyelemre kíván szert tenni. Ő a nagy kerítő, hiszen az olvasó egyetlen pillantás alatt dönti el, hogy el akarja-e olvasni az utána következő szöveget is. Ha nem elég figyelemfelkeltő és érdekes, vagy ha unalmas és eleve tudható, miről lesz szó a továbbiakban, akkor a cím utáni írás hoppon marad. De az sem jó, ha a cím túl provokatív, mert ordít róla, hogy keríteni akar, csapdába akar ejteni. Persze vannak olyan írások, amelyeknek szinte mindegy, mi a címük, mert a szerző neve garancia arra, hogy érdemes elolvasni a szöveget.
A szöveg hemzseghet a szándékos vagy föl nem ismert ellentmondásoktól, hibáktól, elfogultságoktól és hazugságoktól. Ma már a technológia révén írástudatlan emberek is alkothatnak szövegeket. Egy ponton azonban minden szerzőnek tudatosnak kell lennie, ez pedig a címadás. A cím ugyanis olyan, mint a köszönés vagy a szándék kinyilvánítása. Ráadásul előre kiszámíthatatlan, ki fog belenézni a szövegbe, vagyis ismeretlen embereknek kell „köszönni”.