A milliárd mint politikai mértékegység

Többségünk az olvasásban nem jut tovább a címeknél. Minden írásnak van címe, már ha valóban közfigyelemre kíván szert tenni. Ő a nagy kerítő, hiszen az olvasó egyetlen pillantás alatt dönti el, hogy el akarja-e olvasni az utána következő szöveget is. Ha nem elég figyelemfelkeltő és érdekes, vagy ha unalmas és eleve tudható, miről lesz szó a továbbiak­ban, akkor a cím utáni írás hoppon marad. De az sem jó, ha a cím túl provokatív, mert ordít róla, hogy keríteni akar, csapdába akar ejteni. Persze vannak olyan írások, amelyeknek szinte mindegy, mi a címük, mert a szerző neve garancia arra, hogy érdemes elolvasni a szöveget.

A szöveg hemzseghet a szándékos vagy föl nem ismert ellentmondásoktól, hibáktól, elfogultságoktól és hazugságoktól. Ma már a technológia révén írástudatlan emberek is alkothatnak szövegeket. Egy ponton azonban minden szerzőnek tudatosnak kell lennie, ez pedig a címadás. A cím ugyanis olyan, mint a köszönés vagy a szándék kinyilvánítása. Ráadásul előre kiszámíthatatlan, ki fog belenézni a szövegbe, vagyis ismeretlen embereknek kell „köszönni”.

Mivel szükség van a tudatosságra, a cím sokat elárul a szerzőről, ezért igen veszélyes eleme egy írásnak. A jó címhez tisztánlátás, bátorság, önfegyelem, intuíció és gondolkozási rendezettség szükséges, már ha az újságírásról mint szakmáról beszélünk. Lehet a címtől már eleve megerősítést várni a saját nézeteimhez, gyűlöletet kelteni, s ezzel vonzóvá tenni a főszöveget, vagy éppen taszításával elriasztani az olvasót.